2 | Egy ház hét új hanggal Négy hosszú, kísértetiesen néma hónap után először fordult elő, hogy Elijah Thornton viharvert, évszázados gerendákból épült parasztházának éjszakai atmoszféráját nem a süketítő csend uralta.

Mercer tiszteletes azonban nem indult el azonnal. A hideg, széljárta tornácon maradt Elijah-val, arca hirtelen komorrá vált.
– Pike seriff elmondta nekem, hogy Voss hivatalos körözési értesítést nyújtott be, méghozzá egyszerre három szomszédos megyében is – suttogta feszülten.
– Pontosan milyen jellegű értesítést? – kérdezte Elijah, miközben az állkapcsa megfeszült.
– Azt állítja, teljes meggyőződéssel, hogy a gyerekeket erőszakkal rabolták el a törvényes és szerető felügyelete alól. Azt a hazugságot terjeszti, hogy ez egy hivatalos, nagyszabású mentőakció.
Elijah szótlanul előhúzta zsebéből az éjszaka tanulmányozott újságkivágást, és a lelkész kezébe nyomta. Mercer tekintete elhomályosult az aggodalomtól. Nagyon is jól ismerte Voss sötét hírnevét: ő volt a hírhedt North Fork Ipari Otthon teljhatalmú tulajdonosa, számtalan veszélyes bánya és kegyetlen fakitermelő telep első számú, gátlástalan munkaerő-beszállítója, nem mellesleg pedig korrupt politikai kampányok bőkezű, megvásárolt támogatója. A felszínen élő emberek gyakran dicsérték álságos jótékonyságáért. Ezek a hangos, nyilvános dicséretek azonban – ahogy azt Mercer maga is kénytelen volt beismerni – valahogy mindig gyanúsan azután érkeztek, hogy egy-egy vaskos, pénzzel teli boríték landolt a templom vagy a városháza asztalán.

– Létezik akár csak egy apró, matematikai esély is arra, hogy ez az ember tényleg a vér szerinti apjuk legyen? – kérdezte Elijah reménykedve egy kiskapuban.
– Kizárt dolog. Nem, ha azokat a hivatalos papírokat egyáltalán nyomokban is tisztességesen állították ki. Te magad is láttad a teljesen különböző vezetékneveket. De te is pontosan tudod, barátom, hogy ebben a világban egy gazdag, hatalommal bíró, befolyásos férfi szava milyen megsemmisítő súllyal esik latba egy nincstelen, senkihez sem tartozó gyermek kétségbeesett szavával szemben.

Elijah némán, összeszorított fogakkal figyelte újdonsült védenceit a párás konyhaablakon keresztül. Lucy épp egy fa székre ültette a kopott medvéjét, és hatalmas odaadással, egy igazi fakanállal láthatatlan, forró levest kanalazott a játék szájába.
– Akkor, tiszteletes uram, nincs más hátra: találnunk kell valami sokkal, de sokkal súlyosabbat és megdönthetetlenebbet, mint a puszta szava – mondta Elijah, hangjában acélos elszántsággal.

Később, ahogy leszállt a sötétség, Elijah anélkül kezdte el finoman faggatni Clarát, hogy a beszélgetés egy pillanatig is rideg kihallgatásnak tűnt volna. A meleg konyhában ültek a hatalmas tölgyfa asztalnál, és közösen, ritmusosan nyújtották az édes keksz tésztáját, miközben a kisebbek a padlón, a tűzhely biztonságot adó közelében játszottak. A lány halk, remegő hangon bevallotta: miután az intézmény hivatalosan bezárta az egyik omladozó szárnyát, a gyerekeket úgy dobálták egyik ideiglenes, pokoli otthonból a másikba, mint a rongyot. Voss könyörtelen ügynökei azonban újra és újra, könyörtelenül visszavitték őket. Bármelyik szerencsétlen gyermeket, aki csak egy szót is panaszkodni mert a körülmények miatt, azonnal és visszavonhatatlanul a “problémás”, “javíthatatlan” kategóriába sorolták; azt pedig, aki a szökés gondolatával mert játszani, kegyetlen tolvajnak bélyegezték. Az éjszaka sötétjében, amikor azt hitték, mindenki alszik, a gyerekek gyakran hallották a nehéz, vasalt kerekű szekerek baljós zörgését az udvaron, néha durva, kiabáló férfiak hangját, és egyszer… egyszer valami olyasmit, ami kísértetiesen hasonlított egy nő keserves, kétségbeesett zokogására, amely egy masszív, kulcsra zárt, nehéz ajtó mögül szűrődött ki a jéghideg folyosóra.

– Miért döntöttetek úgy, hogy a vak sötétbe menekültök? – kérdezte Elijah, szinte suttogva.
Clara keze megremegett, és olyan elképesztő, görcsös erővel nyomta bele a fém szaggatóformát a tésztába, hogy a lágy anyag azonnal kettészakadt.
– Mert Samuel… Samuel talált egy listát a sötétben. A mi saját neveink szerepeltek rajta. És mellette rejtélyes dátumok.
– Milyen dátumok?
– Azok a napok, amikor elvileg el kellett volna küldeniük minket. De az a legszörnyűbb, hogy ahová küldtek volna, azok nem városok vagy falvak nevei voltak. Csak számok. Pusztán sorszámok.

Elijah szíve összeszorult, millió további kérdést akart feltenni, de látta, hogy Clara egész testében, megállíthatatlanul reszket. Óvatosan, megértően elvette a lány kezéből az elszakadt, formátlan tésztadarabot, és finoman, lassan a fém tepsire fektette.
– Jól van. Elég mára. Majd máskor, nyugodtabb körülmények között folytatjuk a beszélgetést – mondta lágyan.

Valamivel később, amikor a ház már elcsendesedett, Samuel halkan besurrant a faborítású dolgozószobába. Elijah épp apja régi, súlyos vadászpuskáját ellenőrizte az asztal fényénél. A fiú olyan sötét, beteges, mégis megbabonázott fázinációval meredt a hideg fegyverre, ami borzongást keltett a férfiban. Elijah, hogy megnyugtassa a gyereket, egy határozott mozdulattal kiürítette a tárat, és a puskát egy masszív, kulccsal zárható szekrénybe süllyesztette.
– Ebben a házban senkinek, soha többé nem kell egyedül, rettegve őriznie az ajtókat a sötétben – mondta megnyugtató, apai hangon.
Samuel azonban olyan komor, sötét és kiábrándult kifejezéssel nézett vissza rá, ami sokkal, de sokkal öregebb volt annál a tíz-egynéhány évnél, amit az arca tükrözött.
– Maga egyáltalán nem ismeri azokat a férfiakat, akik az éjszaka leple alatt vadásznak – suttogta a fiú, és a hangja olyan hideg volt, mint a kinti fagy.
– Akkor kérlek, mondd el nekem, amit tudnom kell.
– Soha. De soha nem a főbejáraton próbálkoznak először.