“Hol laktál akkor?”

“Queensben. Egy szűk, huzatos lakásban anyámmal. Apám meghalt, amikor még kicsi voltam.”

“Mi volt a neve?” Dominic hangja furcsán elvékonyodott, mintha megérezte volna a közeledő vihart.

“Thomas Carter.”

Dominic arckifejezése ismét megváltozott. A hideg fegyelmet felváltotta valami más – egy felismerés, ami úgy csapott le rá, mint a villám. Nagyon is jól ismerte ezt a nevet. Egy korábbi, jelentéktelennek tűnő városi iratvezető, Thomas Carter volt az a férfi, aki tanúskodott egy zárt, szigorúan titkos bizottsági vizsgálaton közvetlenül Gabriel megmagyarázhatatlan eltűnése előtt. Két héttel a vallomása után Thomas Carter meghalt. A rendőrségi jelentés egyszerű, tragikus autóbalesetnek nevezte – egy cserbenhagyásos gázolás a zuhogó esőben. Dominic emberei hónapokig keresték a megmaradt, túlélő családját, hogy válaszokat kapjanak, de csak egy hamis továbbítási címet találtak egy lepukkant postahivatalban, ami a semmibe vezetett. A család nyomtalanul eltűnt.

“Az apád a városnak dolgozott, igaz? A levéltárban.”

Emily egész teste megmerevedett. A szívverése felgyorsult. “Honnan tudod te ezt?”

“Emlékszem egy férfira, akinek pontosan ez volt a neve.”

“Apám jó ember volt,” védekezett Emily, és a szemeiben dühös könnyek gyűltek össze. “Sosem ártott senkinek.”

“Nem mondtam mást, Emily.”

“De a hangod… úgy tűntél, mintha majdnem meg is akarnád tenni. Mintha bűnösnek tartanád.”

A férfi lassan, fáradtan megrázta a fejét. “Nem. Csak eszembe jutott a múlt. Emlékeztem, milyen kegyetlenül gyorsan tűntek el a jó emberek akkoriban a városból. És milyen kevés maradt belőlük.”

Kint az eső lassan enyhült, a vihar alábbhagyott, és átadta helyét a nedves, hideg éjszakának. Emily hirtelen rájött, hogy az étkezdében most veszélyesen, fojtogatóan csendes lett minden. Még Charlie, a sokat látott, öreg szakács is abbahagyta a hátsó konyhában, hogy tettette a serpenyőmosást; ő is a falnak lapulva hallgatta a beszélgetést. Dominic halkan, egyetlen kézmozdulattal utasította Victort, hogy hozza vissza a sötétített ablakos autót a bejárathoz, de Emily határozottan ellenállt, amikor a férfi felajánlotta, hogy hazaviszik.

“Van metrójegyem,” mondta, és felemelte a kopott táskáját a pult alól. “És a vonatok még járnak.”

“Ez a helyzet most nem a kényelemről szól, Emily. Ez a biztonságodról szól.”

“És ez nem a te döntésed. Az én életem, az én utam.”

Dominic néhány lépésre állt tőle, a sérült, bekötözött kezét mélyen a sötét szövetkabátja zsebébe süllyesztve. Végül, látva a lány hajthatatlanságát, felsóhajtott. “Rendben. De legalább annyit engedj meg, hogy Victor elkísérjen az állomás bejáratáig. Nem hagyom, hogy egyedül sétálj végig ezen a sötét utcán.”

Emily elgondolkodott. Kinézett a kísértetiesen üres, vizes aszfaltra, és eszébe jutott az a fenyegető boríték, amin feketén-fehéren ott állt a neve. A makacs büszkeség nem válthatta ki a józan észt, különösen nem ma éjjel. “Csak az állomásra. De nem a lakásomba. Nem akarom, hogy tudjátok, hol élek.”

“Egyetértek.”

Indulás előtt Dominic a pult felé nyúlt, és egy elegáns, vastag névjegykártyát csúsztatott a sima felületre. Nem volt rajta semmilyen harsány céglogó, sem név, sem titulus. Csak egy sötétezüst, dombornyomott telefonszám csillogott a fényben. “Hívj azonnal, ha bármi, a legkisebb dolog is rosszul érzed magad. Vagy ha eszedbe jut valami.”

“Neked is,” mondta Emily, mielőtt belegondolt volna a szavai abszurditásába. Vigyázz magadra – akarta mondani a maffiavezérnek.

Ez olyan váratlan és szürreális fordulat volt egy ilyen sötét éjszakán, hogy még a kőarcú Victor is kénytelen volt lehajtani a fejét a sötétben, hogy elrejtse a szája sarkában megbújó, halvány mosolyt.

Hajnalban, amikor a város felett még szürkés, nyomasztó köd ülte meg a felhőkarcolókat, Emily meglátogatta édesanyját, Margaretet az East Side-i csendes rehabilitációs központban. Margaret alig volt ötvennyolc éves, de egy súlyos, hirtelen jött stroke úgy söpört végig a testén, mint egy kegyetlen vihar. Elvette a bal oldalának erejét, a járás képességét, bár a szemeiben lobogó, acélos makacsságot sosem tudta kioltani. Emily, mint mindig, most is próbált egy darabka normalitást csempészni a steril falak közé. Hozott neki egy friss, illatos áfonyás muffint a sarki pékségből, egy kis csokor sárga fréziát, amit egy kedvezményes kocsiból mentettek meg a metróaluljáróban, és felvette az arcára azt a tökéletesen begyakorolt, megnyugtató mosolyt, amit mindig viselt, amikor el kellett rejtenie a saját, mardosó aggodalmát.

Margaret azonban, ahogy az anyák mindig, azonnal átlátott az álarcon. A tekintete ráfonódott a lánya sápadt arcára. “Valami történt, kislányom.”

“Csak egy nagyon hosszú, fárasztó éjszaka volt a dinerben,” hazudta Emily, miközben a virágokat egy műanyag pohárba rendezte az éjjeliszekrényen.

“Emily. Engem nem tudsz átverni.”

A lány felsóhajtott, és leült az ágy szélére. “Egy furcsa, nagyon ijesztő vásárló jött be zárás előtt.”

“Furcsa? Hogyan furcsa?”

Emily lassan, óvatosan adagolva az információkat, leírta az eseményeket. Mesélt a kifogástalan, sötét, drága öltönyről, a hirtelen megijedt és elmenekülő vendégekről, a férfi sérült, bekötözött kezéről, a néma testőrről, és végül – a hangja megremegett – a titokzatos fényképről a nevével. Amikor kiejtette Thomas Carter nevét és Dominic kérdéseit, az édesanyja úgy összerezzent, mintha áramütés érte volna. Margaret egészséges, jobb keze olyan görcsös, kétségbeesett erővel markolta meg a kórházi lepedőt, hogy az ujjpercei teljesen elfehéredtek.