“Miért van ott a nevem?” kérdezte Emily, és a saját hangja idegenül, vékonyan csengett az üres étkezde neonfényei alatt.

Lassan, szinte óvatosan összehajtotta a fényképet, még mielőtt a szeme újra befogadhatta volna a tintával írt betűket. Victor, Dominic árnyéka és testőre, némán az ajtóhoz lépett, hatalmas alakja elzárta a kijáratot, miközben halkan, sietve beszélt a titkosított telefonjába. A futár, aki a borítékot hozta, már régen eltűnt a sűrű, vigasztalan New York-i esőben. Az esőcseppek úgy verték a vastag üveget, mintha apró kavicsok lettek volna. Az ablakon át Emily csak egy magányos, vörösen izzó közlekedési lámpát látott a nedves aszfalton tükröződni, és egy ismeretlen autó hátsó lámpáinak vérvörös fénye tűnt el a sötét sarok mögött, magára hagyva őket a fojtogató feszültséggel.

“Ismersz egy Gabriel Moretti nevű férfit?” kérdezte Dominic. A hangja rekedt volt, mintha üvegszilánkokat nyelt volna. A szeme, amely általában áthatolhatatlan obszidiánként csillogott, most sötét viharokat rejtett.

“Nem. Kellene?” Emily hátralépett a pulttól, a keze ösztönösen a köténye zsebébe csúszott.

“Ő volt az öcsém.”

“Volt?” A múlt idő súlyosan nehezedett a levegőre.

“Tizenkét éve halt meg.” Dominic az állkapcsát összeszorítva meredt a semmibe.

Emily a pulton heverő, ártalmatlannak tűnő, mégis mérgező borítékra nézett. A világ hirtelen nagyon szűknek és hidegnek érződött. “Sajnálom.”

Dominic egyetlen, humortalan mosolyt villantott, amely el sem érte a szemét. Az ő könyörtelen, ragadozókkal teli világában az emberek legfeljebb a végzetes hibáikért kértek bocsánatot, sosem a gyászért. A gyász gyengeség volt. “Én is.”

Látta már Gabrielt meghalni, vagy legalábbis az elméje tizenkét éven át ezt a hazugságot ismételgette, hogy túléljen. Egy elhagyatott brooklyni raktártűz pokoli lángjai nyelték el azt a romos épületet, ahol a bátyja egy állítólagos bizalmas informátorral találkozott azon a végzetes, ködös novemberi éjszakán. A hatóságok később elszenesedett, felismerhetetlen maradványokat találtak. Egy megolvadt aranyóra, egy halottkém által hitelesített fogászati feljegyzés és egy névtelen tanúvallomás alapján azonosították a testet. Dominic most, ahogy a neonfény megvilágította az arcát, azon tűnődött, vajon megbocsáthatatlan ostobaság volt-e vakon megbízni a hivatalos jelentésekben. A tűz emésztő lángjai nemcsak a testvérét vették el, hanem egyenesen, megállíthatatlanul vezették őt egyre mélyebbre abba a sötét, véres szervezetbe, amit kegyetlen apjuk hátrahagyott. Azóta minden mocskos üzlet, minden erőszakos kompromisszum és álmatlan éjszaka azzal a kimondatlan ígérettel indult, hogy megtalálja azokat, akik megölték Gabrielt, és hamuvá égeti az ő világukat is.

Emily látta, hogy a férfi valahová nagyon messzire, a saját elméjének legveszélyesebb zugaiba ment. A lány megköszörülte a torkát, és lassan, nehogy megriassza, felé tolt egy frissen töltött pohár jéghideg vizet. A pohár falán lecsapódó pára halk sercegéssel találkozott a pulttal. “Bármi is ez, bármit is jelent ez az üzenet, nem kell állva, egyedül kitalálnod.”

Victor ebben a pillanatban visszatért a bejárattól. A hatalmas férfi arca olyan volt, mint a faragott gránit. “Az emberünk, aki a borítékot hozta, elhajtott Rusk embereivel. Egy fekete szedánba szállt. Nem tudtuk megállítani az utcán anélkül, hogy ne csinálnánk egy hatalmas, véres jelenetet a nyílt utcán.”

“Rusk?” kérdezte Emily, miközben a neve ismeretlenül, mégis vészjóslóan csengett a fülében.

Dominic tekintete lassan, sokatmondóan találkozott Victoréval. Egy egész néma beszélgetés zajlott le közöttük egyetlen másodperc alatt. “A pénzügyi tanácsadónk.”

“Ez igazán megnyugtató munka valakinek, aki éjfélkor hátborzongató, kriptikus fotókat küldözget ártatlan pincérnőknek,” jegyezte meg Emily csípősen, próbálva a szarkazmussal leplezni a növekvő rettegését.

Victor szája széle megrezzent. Majdnem elmosolyodott. De csak majdnem.

Dominic közelebb hajolt, olyan közel, hogy Emily érezte a férfi drága, fás kölnijének és a kinti esőnek a hideg illatát. A hangja most halk volt, de minden szava úgy hatott, mint egy parancs. “Emily, figyelj rám nagyon jól. Kérdezett már valaha, bárki, egy régi könyvelésről? Egy elfeledett főkönyvről, egy rozsdás tárolókulcsról, egy banki széfkódról… bármiről, amit Mr. Bell, a főnököd megőrizhetett a múltból?”

“Nem,” válaszolta a lány értetlenül, megrázva a fejét. “Mr. Bell régi cipődobozokban tartja a zsíros nyugtákat a konyha hátuljában, és folyamatosan panaszkodik az ízületeire, amikor megpróbálom átrendezni őket, hogy legyen valami rendszer. Nincsenek titkos főkönyvei.”

“Beszélnem kell vele. Azonnal.”

“Holnap,” mondta Emily határozottan, megvetve a lábát. “Az ő engedélyével és nyitvatartási időben.”

“Valaki talán bántani akar téged, te lány! Nem érted?” Dominic hangjában felcsillant a fojtott düh.

“Akkor mondd el őszintén, amit tudsz, ahelyett, hogy rejtélyekben beszélsz és parancsolgatsz nekem a saját munkahelyemen!”

A válasz túlságosan élesen, túlságosan bátran jött egy olyan ember számára, aki feltétlen engedelmességhez és félelemhez volt szokva. Dominic egy hosszú, feszült pillanatig csak némán bámult rá, mintha egy ismeretlen fajt tanulmányozna. Majd lassan, szinte elismerően bólintott. “Ez jogos. Valóban jogos. Nem értem, miért írta valaki pontosan a te nevedet erre az átkozott fotóra. Nem tudom, hogy a fénykép valódi-e, vagy csak egy mesteri manipuláció. De valaki, aki nagyon is él, azt akarja, hogy elhiggyem: te valamilyen láthatatlan szálon kapcsolódsz ahhoz az utolsó, esős éjszakához, amikor élve láttam a bátyámat.”

“Tizenkét évvel ezelőtt én mindössze tizenhárom éves voltam,” mondta Emily, miközben az emlékei visszarepítették az időben. “Nem gengszterekkel és titkokkal foglalkoztam. Az algebradolgozatom miatt aggódtam, és azon rágódtam, hogy az anyám, aki két műszakban dolgozott, vajon megengedheti-e magunknak az új iskolai cipőmet télire.”