Galina Szergyejevna tátva maradt a szája.
De ezúttal még ő is megértette, hogy kiabálással nem fogja kinyitni az ajtaját.
Megragadta a fia ujját.
— Menjünk, Mikola! Keresünk egy ügyvédet! Meg fogja még bánni! Gyere hozzám!
Mikola nem ellenkezett.
Lassan elindult lefelé.
Mint egy olyan ember, aki még nem fogta fel teljesen, hogy néhány perc alatt elveszítette a feleségét, az otthonát és a megszokott életét.
A konyakospalack kicsúszott a kezéből.
Nekiütközött a betonnak.
Szilánkokra tört.
A lépcsőházban hirtelen megcsapta az alkoholszag.
Mihajlo megvárta, amíg a lépések elhalkulnak.
A fejét rázta.
— Hát ez aztán egy család…
Aztán becsukta az ajtót.
Elfordította a kulcsot a zárban.
Felvette a fúrókalapácsot.
A lakásban felújításszag áradt.
Frissesség.
És egy teljesen új élet kezdete.
Bekapcsolta a szerszámot, és odalépett a nappali régi válaszfalához.
Mihajlo már régóta tágasabbá és világosabbá akarta tenni ezt a szobát.
Mostantól ez volt az ő otthona.
Száz kilométerrel odébb pedig Olena egy vonat ablakánál ült, amely éppen közeledett Odesszához.
Az ablaküvegen túl az esti mezők suhantak el.
Valahol előtte már ott volt a tenger.
És a kis fehér ház, amelyet a lakás eladása után vett.
Nem luxus.
Nem hatalmas.
De az övé.
Csak az övé.
Egy kis teraszos, kertes ház.
Olena elővette a telefonját.
Bekapcsolta.
A képernyőt azonnal elárasztották az üzenetek.
Több tucat nem fogadott hívás Mikolától.
Hangüzenetek Galina Szergyejevnától.
Szövegek Valja nénitől.
Olena egyiket sem nyitotta meg.
Egyszerűen letiltotta a régi kapcsolatokat.
Aztán behelyezte az új SIM-kártyáját, amelynek a számát csak néhány legközelebbi ember ismerte.
A vonat lassan lassítani kezdett.
Olena kinézett az ablakon.
És az elmúlt három évben először mosolygott egy könnyedet.
Feszültség nélkül.
Anélkül a félelem nélkül, hogy este valaki hívatlanul beállít.
Anélkül, hogy azon kellene gondolkodnia, mit fog szólni az anyós.
Mikola szavai nélkül:
„Kötelességed.”
Előhúzta a táskájából a kis noteszét.
Kinyitott egy üres oldalt.
Eltűnődött.
Aztán ezt írta:
„Venni a házba:
kávéfőzőt;
meleg plédet;
festéket a teraszra.
És soha, semmilyen körülmények között sem főzni többé kacsát.”
Olena újraolvasta az utolsó sort.
És elnevette magát.
Ezúttal őszintén.
Előttük volt a tenger.
Az új otthon.
És egy olyan élet, amelyben senkinek sincs többé joga parancsolni neki:
— Ünnepelni nálad fogunk. Kötelességed megteríteni az asztalt.
