Halotti csend telepedett a térre.

Még Mikola spicces kollégái is azonnal elhallgattak.

— Hogyhogy eladta?! — visított fel Galina Szergyejevna. — Maga hazudik! Ez a menyem lakása! A fiam családi fészke! Azért jöttünk ide, hogy megünnepeljük az évfordulót! Milyen jogon gazdálkodik itt?! Takarodjon azonnal, különben kihívom a rendőrséget!

Mihajlo még a szemöldökét sem mozdította.

Óvatosan letette a fúrókalapácsot a falhoz, összefonta a karját a mellkasán, és a vállával az ajtófélfának dőlt.

Most már mindenki láthatta, hogy a lakás belülről már teljesen másképp festett.

A szőnyegek eltűntek a padlóról.

A falakon üres helyek maradtak ott, ahol korábban az esküvői fényképek függtek.

És a sült kacsa illata helyett a levegőben az alapozó, a por és a friss felújítás szaga terjengett.

— A rendőrséget akár most azonnal kihívhatja — válaszolt nyugodtan Mihajlo. — Ezzel egy időben én is jelenteni fogom a lakásamba való jogtalan behatolási kísérletet. Ami pedig a „családi fészküket” illeti — Olena eladta nekem a lakást. Az üzletet csaknem egy hónapig készítettük elő. Az előleget két hete adtam át, ma pedig lezártuk a papírmunkát. Elvitte a személyes holmiját, átadta a kulcsokat, és elment. Hogy hova pontosan? Azt nem árulta el. De ez nem is az én dolgom.

Mikola megérezte, hogy kicsúszik a talaj a lába alól.

A fejében egymás után villantak fel az elmúlt hetek epizódjai.

Felesége gondterhelt tekintete vacsora közben.

A vádló közömbössége, amikor kijelentette, hogy ebben a hónapban a teljes fizetését magára költi.

A dobozok a folyosón, amelyekről ezt mondta:
— Régi holmik. Ki kell pakolni.

Hosszú pillantása a tükörbe ma hajnalban, amikor Mikola a tegnapi sörözés után felébredt, elégedetlenül mormim valamit, majd ismét a fal felé fordult.

— Ez nem lehet igaz… — suttogta Mikola.

Előhúzta a telefonját.

A kezei remegtek.

Rákattintott a névjegyre:
„Kedvesem”.

Kicsöngés.

Még egy.

Aztán a mechanikus hang közölte, hogy a hívott fél nem elérhető.

Mikola újra tárcsázott.

Ugyanez.

— Ő… letiltott engem?

— Mikolka, hát mit csinálnak velünk! — zokogott fel az anyja, megragadva a fia ujját. — Meglopott téged! Semmivel sem hagyott ott a harmincötödik születésnapodon! Milyen hálátlan! Befogadtuk, segítettünk neki!

— Anya, a lakás már a házasságkötés előtt is az övé volt — válaszolta rekedten Mikola. — Ő volt az egyetlen tulajdonos.

— Na és?! Te ott éltél! Jogod volt hozzá!

— Már nincs — mondta nyugodtan Mihajlo. — És egyébként Olena kérte, hogy adjam át ezt önnek.

Egy fehér borítékot nyújtott Mikola felé.

Az remegő ujjakkal feltépte a szélét.

Belül egy üzenet és a válással kapcsolatos dokumentumok lapultak.

Mint kiderült, Olena már két hónappal ezelőtt elindította a bírósági eljárást.

Mikola pedig, aki gyakorlatilag sosem ellenőrizte a hivatalos értesítéseket, és biztos volt benne, hogy a felesége sehova sem megy el tőle, egyetlen üzenetnek sem tulajdonított jelentőséget.

Szétnyitotta a levelet.

Ismerős, gondos kézírás.

„Szia, Mikola!

Boldog születésnapot kívánok.

Mindig azt mondtad, hogy kötelességem megteríteni neked az asztalt.

Megterítettem.

Igaz, nem ünnepit.

Hanem egy tárgyalóasztalt az ingatlanügynökkel.

Mind a három évben engedelmes cseléd voltam számodra.

Borscsot főztem.

Mostam a ruháidat.

Eltűrtem az anyósod végtelen oktatását.

Takarítottam a hangos barátaid után, akik a lakásomat a saját éttermüknek tekintették.

Tavaly télen, amikor tüdőgyulladást kaptam, az anyád azt mondta, hogy csak megjátszom magam, hogy ne kelljen rendbe tennem a lakást az érkezése előtt.

Te meg elmentél a barátaidhoz, mert otthon, a te szavaiddal élve, „a betegség és a gyógyszerek miatt képtelenség volt megmaradni”.

A nyaralásra szánt pénz, amit ma olyan könnyedén emlegettél, a saját lekötött betétemen volt.

Elvittem a megtakarításaimat.

A lakást eladtam.

 

Találtam magamnak egy kis tengerparti házat egy csendes kisvárosban, aminek a nevét te nagy valószínűséggel még csak nem is ismered.

És vettem egy egyútas jegyet.

A holmidat három nagy kék zsákba pakoltam.

Lent hagytam őket.

Vidd el.

A kacsát meg főzd meg magadnak.

Légy boldog.”

Mikola lassan leejtette a papírlapot.

A betűk úsztak a szeme előtt.

A halántéka zakatolt.

A háta mögött kényelmetlenül fészkelődtek a kollégái.

Szemjon felköhögött.

— Figyelj, Mikola… mi inkább elmegyünk. Beülünk valahová, iszunk egyet. Te meg itt… na, intézd el. Boldog születésnapot, ennyi.

A férfiak gyorsan elindultak lefelé a lépcsőn.

Senki sem akart más családi tragédiájának a tanúja maradni.

Valja néni sietve szedte össze a holmiját, és a sérült fokhagymás üvegéből a sós lé már a betonlépcsőre csurgott.

Galina Szergyejevna nehezen lélegzett.

Az arca a vörösből szinte teljesen kifehéredett.

— Nem megyünk el! — kiáltott fel hirtelen, és egy lépést tett a lakás felé. — Bemegyünk és megvárjuk Olenát itt! Majd észhez tér! Bíróságra megyünk! Megtámadjuk az eladást! Maga meg ő egy üzenetet játszanak!

Mihajlo elállta az utat.

— Asszonyom, ez az én lakásom. A papírok rendben vannak. Ide be nem lép.

— Hát mégis ki maga?!

Mihajlo nyugodtan ránézett.

— Egy ember, aki megvette ezt a lakást. Ennyi elég is lesz.

Előhúzta a telefonját.

— És most vagy önként távoznak, vagy kihívom a rendőrséget, és elmagyarázom, hogy egy csomó idegen ember miért próbál meg jogtalanul behatolni az otthonomba.