Az utolsó csepp a pohárban egy egyszerű fém ruhaszárító volt. A régi, amit még az előző albérletből hoztunk át, végleg tönkrement: a műanyag illesztései elöregedtek, az egyik támasztólába folyton kicsúszott a helyéről, és azon a vasárnap estén, mikor a nehezebb lepedőket terítettem rá, nagy reccsenéssel végleg kettétört. Megmutattam a görbe vasat Pálnak.
– Ezt már nem lehet drótozni, végleg elhajlott. Rendelek a neten egy újat, jó?
– Rendelj – válaszolta anélkül, hogy felnézett volna a telefonjából.

Másnap kora délután megérkezett a futár a csomaggal. Kibontottam az előszobában, megnéztem a stabil lábait, és kitettem a fedett erkélyre, hogy használatba vegyem. A nagy kartondobozt pedánsan laposra hajtogattam, és a bejárati ajtó mellé támasztottam, hogy reggel munkába menet le tudjam vinni a papírgyűjtő konténerbe.

Pál este fáradtan, feszülten lépett be az ajtón, tekintete azonnal a kartonra tévedt, és a hangja élből ellenséges volt:
– Már megint mit vásároltál össze?
– A ruhaszárítót. Tegnap este mutattam neked a törött régit, és megbeszéltük.
– És mennyit dobtál ki rá?
– Kétezer-háromszázat. Minőségi darab, nem fog összecsuklani.

Morgott valamit az orra alatt, bement a konyhába, feltépte a hűtőszekrényt, és kivette az ételes dobozt a melegítésre váró vacsorájával.
– Komolyan mondom, te képtelen vagy legalább egyetlen nyomorult hónapot kibírni anélkül, hogy ne szórnád a pénzt valami hülyeségre a lakásba?
Letettem a konyharuhát a pultra, és mély levegőt vettem.
– Képes lennék rá, Pasa. De akkor ezentúl a vizes nadrágjaidat a nappali székeinek támlájára meg az ajtók tetejére fogjuk teregetni.
– Ne dramatikázz feleslegesen! Csak arról beszélek, hogy a te pénzed valahogy mindig nyomtalanul elpárolog a semmibe.
Kikapcsoltam a serpenyő alatt a lángot, és szembefordultam vele:
– Természetesen elmegy, mert nem a falak között terem a mindennapi ételed, a mosószered, az áram, a víz és a szappannal teli fürdőszobád sem! Erről már számtalanszor beszéltünk.

Pál nagy csattanással tette le a műanyag dobozt a munkalapra.
– Megint kezded ezt az álszent dumát a szaros zacskóidról meg a mosóporodról? Felfogod te egyáltalán, hogy én minden egyes hónapban kőkeményen harmincezer rubelt teszek le az asztalra csak azért, hogy legyen fedél a fejed felett?!
– Én meg pont ugyanúgy elköltök minden egyes hónapban legalább harmincezer rubelt csak azért, hogy ne egy üres, fűtetlen barlangban üljünk a kosz közepén, korogó gyomorral!

Elővett egy tányért a szekrényből, dühösen a pultra vágta, és vöröslő fejjel felém hajolt:
– Te folyamatosan arra játszol, hogy a nevetséges kis piperéidet meg a boltos kacatjaidat egy szintre emeld a lakbérrel!
– Azért emelem egy szintre, mert a pénztárcámból kifolyó pénz pont ugyanolyan valódi, megdolgozott rubel, mint a tiéd!

Ekkor Pál elvesztette a fejét, és teli torokból rám ordított:
– Te élsz a költségemre! Te élősködsz rajtam!

A konyhában hirtelen dermesztő, nehéz csend támadt. Néztem őt néhány másodpercig. Az arca eltorzult a méregtől, a mellkasa zihált. Általában egy ilyen méltatlan és alaptalan vádaskodás után az emberben felbuzog az ösztönös harag: elkezdené felkutatni az utolsó blokkokat, a számlákat, tételesen a másik orra alá dörgölni a rá költött forintokat, és sírva bizonygatni a saját igazát. De én mindezt már átéltem vele korábban, és pontosan tudtam, mi a forgatókönyv vége: még több gúny, még több sértés és teljes közöny.

Ezért most nem emeltem fel a hangom. Nem könnyeztem. Csak nagyon nyugodtan, szinte megkönnyebbülten bólintottam egyet.
– Rendben van.

Pál nyilvánvalóan nem erre a reakcióra számított; a verekedésre felkészült testtartása kissé elbizonytalanodott.
– Hogyhogy „rendben van”?
– Úgy, hogy megértettelek. Végtelenül világosan beszéltél.

Dünnyögött még valamit a sértődékenységről, a pénz értékéről és a női logikáról, én pedig némán elpakoltam a maradék ételeket a hűtőbe, letöröltem a pultot, és átmentem a hálószobába. Azon az estén egyetlen szót sem váltottunk többé.

Másnap az ebédszünetben a munkahelyemen leültem a számítógép elé, és megnyitottam az ingatlanos oldalakat. Nem kapkodtam, hideg fejjel és precízen szűrtem a hirdetéseket: megnéztem a kaució feltételeit, a rezsiköltségeket, az elhelyezkedést. Délután munka után azonnal elmentem megtekinteni a két legígéretesebbet. Nem volt mögöttem gazdag család, sem vészhelyzeti lakás, ahová menekülhettem volna. Az a kis, bútorozatlan egyszobás garzon, amit végül kiválasztottam, jóval messzebb volt a városközponttól, egy régebbi panelépületben, mint a korábbi kétszobásunk, ám tiszta volt, békés, és havonta huszonhatezer rubelbe került a bérlete.

Az első havi bérleti díjra és a biztonsági kaucióra elegendő pénz szerencsére ott lapult a saját, külön számlámon. Majdnem két éven át raktam félre szorgalmasan, havonta néhány ezer rubelt, egyszerűen vészhelyzetekre, orvosi kiadásokra vagy előre nem látható nehézségekre készülve.

Három nappal később aláírtam a bérleti szerződést a tulajdonos hölggyel, átvettem a kulcsokat, és este hazaérve megmondtam Pálnak, hogy elköltözöm.

A kanapén ült, a kezében lévő telefont leeresztette a térdére, és hosszú másodpercekig csak hitetlenkedve meredt rám.
– Te ezt most komolyan mondod? Az a hülye kis veszekedés miatt?