Egy héttel később két puha, vastag törölközőt hoztam haza a leértékelésről, mivel a fürdőszobai régieknek már teljesen felfoszlott a széle és érdesre koptak a mosástól. Pál a homlokát ráncolva kérdezte, minek nekünk még újabb textília, a régiek még bírnák az éveket. Máskor a konyhai vízszűrő kancsóhoz rendeltem cserebetéteket az internetről, mire azt a leckét kaptam, hogy az ilyen felesleges kiadásokkal illene megvárni a fizetésnapot, nem kell mindent rögtön megvenni.

Ezzel szemben ő maga a legtermészetesebb magabiztossággal használta, élvezte és követelte mindazt, ami a lakásban jelen volt. Ha a fürdőszobai flakon kiürült, ingerülten kérdezte a zuhany alól, vettem-e már új sampont és borotvahabot. Ha megcsappant a kávészem a dobozban, reggelente rosszkedvűen emlékeztetett rá, hogy nélküle nem indul el a napja. Ha a hűtőből hiányzott a megszokott minőségű szeletelt sonka vagy a füstölt sajt, olyan sértődött arccal állt a nyitott ajtó előtt, mintha az egész kozmikus világrend bomlott volna fel.

Egyik szombat délelőtt kinyitotta a hűtő ajtaját, és a mélyébe bámulva dühösen kérdezte:
– Hová lett a sajtunk? Elfogyott?
A konyhaasztalnál ültem tollal a kezemben, éppen a hétvégi menüt és a beszerzendő dolgokat írtam össze.
– Tegnap este megetted az utolsó szeletet. De ne aggódj, ma elmegyek és veszek újat.
– És figyelj oda, rendes fehér kenyeret vegyél, ne azt a magvas vackot.

Becsapta a hűtő ajtaját, és elvonult a szobába a tévé elé. Abban a pillanatban hasított belém először a rideg felismerés: Pál a legcsekélyebb mértékben sem tekintette ezeket a tételeket az én valós anyagi hozzájárulásomnak. Számára kizárólag az általa kifizetett harmincezer rubeles bérleti díj minősült „igazi, férfias” kiadásnak. Minden más – a teli kamrapolc, a tiszta ágynemű illata, a meleg víz a csapból, a csillogó konyhapult, a friss ételek és a higiéniai felszerelések – az ő szemében csupán mellékes varázslatként, magától értetődő háttérzajként létezett, ami nem kerül semmibe.

A hónap utolsó napján leültem a gép elé, megnyitottam a banki kivonataimat, és forintra – pontosabban rubelre – pontosan összesítettem az elmúlt harminc nap kiadásait. Az élelmiszerekre huszonegyezer-négyszáz rubel ment el, a fűtési és közüzemi számlákra ötezer-ötszáz, az optikai internetre, a mosószerekre, tisztítószerekre és a patikai alapdolgokra még további négyezer rubel. Összesen valamivel több mint harmincezer-kilencszáz rubel jött ki a végösszegnél.

Este odaléptem Pálhoz, aki a televízió előtt nyomkodta a távirányítót, és a kezébe nyújtottam a telefonomat a kimutatással.
– Nézd meg, kérlek. Ha úgy érzed, hogy én kevesebbet teszek bele a közös kasszába, vagy méltánytalan az elosztás, cseréljünk szerepet. Mostantól én utalom át közvetlenül a főbérlőnek a harmincezer rubelt, te pedig vállald magadra az összes rezsiszámlát, az internetet és a bevásárlásokat. Pontosan ugyanott leszünk.

Pál fél szemmel átfutotta a számokat, majd fintorogva ellökte a kezemet a kijelzővel együtt.
– Már megint elkezded a kicsinyes könyvelői okoskodásodat.
– Nem okoskodom, és a legkevésbé sem akarok veszekedni. Egyszerű, logikus cserét ajánlok.
– De minek bonyolítani a dolgokat? Én fizetem a fő tételt, a lakhatás alapját.
– Pál, a kettőnk havi költségei közötti eltérés alig pár ezer rubel. Néha még én költök többet.
Gúnyos mosolyra húzta a száját:
– Tudod mit? Akkor legközelebb számold meg szemre a felhasznált szemeteszsákokat is, aztán nyújts be róla számlát!

Visszahúztam a telefonomat, és némán elfordultam. Rájöttem, hogy a logikus érvek falra hányt borsónak bizonyulnak, ha valaki nem hajlandó látni a valóságot.

Néhány héttel később családi vendégségbe mentünk Pál unokatestvéréhez, Szvetlanához. A teázás közben Szvetlana elpanaszolta, hogy a tulajdonosuk éppen most emelte meg a lakbérüket háromezer rubellel, ami nagyon megterheli a családi kasszájukat. Pál azonnal kihúzta magát a fotelben, és büszke, felsőbbrendű hangon közbevágott:
– Na látod, pontosan ezért nem terhelem én soha Okszanát efféle gondokkal. Férfiként egyedül, a saját zsebemből állom a teljes bérleti díjat minden áldott hónapban.

Szvetlana épp egy tálca házi szilvás pitét tett le az asztal közepére. Megállt a mozdulatban, előbb Pálra sandított meglepetten, majd rám emelte a tekintetét.
– És a rezsi? Meg a mindennapi élelmiszerek az asztalra? Azt ki fizeti?
– Á, azok csak jelentéktelen folyó apróságok – legyintett Pál könnyedén. – A lakás a lényeg, azon áll vagy bukik minden.

Nem bírtam türtőztetni magam, és nyugodtan közbeszóltam:
– Ha ezek valóban ilyen jelentéktelen apróságok, Pasa, miért utasítottad el a múlt héten a cserét, amikor felajánlottam, hogy én veszem át a lakbért, te meg a folyó kiadásokat?

Pál arca egy szempillantás alatt elkomorult, összevonta a szemöldökét, a hangja pedig metszővé vált:
– Nem hiszem el, hogy még a rokonok előtt is elkezdesz kicsinyeskedni és filléreket számolgatni.

Hazafelé az autóban, a sötét utcákon végig azt hallgattam, hogyanjárattam le őt a családja előtt, és miként próbáltam úgy beállítani mások szemében, mint egy kapzsi, filléreskedő alakot. Rendkívül sajátos kettős mérce volt: az ő harmincezer rubelje nemes, férfias áldozatvállalásnak számított, amivel dicsekedni lehetett társaságban, míg az én ugyanakkora összegű költésem azonnal ocsmány, kicsinyes könyvelői hóborttá változott. Attól a naptól kezdve végleg feladtam, hogy bizonygassam az igazamat.

A mondat, amellyel véget ért a vita