Szombaton nem lesz semmi pihenés, anyuéknál ablak- és padlótakarítás vár ránk — mondta a férje magával elégedetten.

— „A férjed vagyok!”

— „Az voltál. Aztán meglátjuk, ki tudsz lenni kórus nélkül a hátad mögött.”

Larisza Petrovna a fiához lépett, és belekapaszkodott a ujjába.

— „Ne merészelj megalázkodni előtte! Elmegy, aztán úgyis visszajön! Hová menne!”

— „Akkor éljetek együtt ezzel a kérdéssel az egész családdal” — mondta Nasztja. — „Már vagy húsz éve ez helyettesíti nálatok a lelkiismeretet.”

Vika felkapta a dzsekijét, és Nasztja mellé állt.

— „Én veled tartok.”

— „Vika!” — akadt el Larisza Petrovna lélegzete. — „Elárulod az anyádat!”

— „Nem” — felelte halkan Vika. — „Csak megszűnök kényelmes lenni. Ez két különböző dolog, csak ti keveritek össze egész életetekben.”

Tamara Ilyinicsna rácsapott a tenyerével a karfára.

— „Mindketten szemérmetlenek vagytok!”

— „A szégyen jó dolog” — mondta Nasztja az ajtóból. — „Csak nálatok szelektíven működik: bekapcsol a mások pimaszságánál, és kikapcsol a saját lopásotoknál.”

A lépcsőházban Anton utolérte őket, és megfogta Nasztja könyökét.

— „Várj. Adj egy hetet. Mindent helyrehozok. Beszélek velük, én…”

— „Ugyanúgy fogsz beszélni velük, mint ahogy rólam beszéltél?” — Nasztja kiszabadította a karját. — „Vedd el a kezed. Ma már épp elég idegen dolgot tapogattál össze.”

— „Nasztja, én szeretlek!”

— „A szerelem az, amikor a kulcsaim ott fekszenek, ahol hagytam őket. Minden más csak szabad átirat.”

A férfi leeresztette a kezét.

— „Akkor most mi lesz? Semmivel sem maradok?”

— „Azzal maradsz, amit választottál. Őket választottad meg a számokat. A számok hidegek, de legalább nem vitatkoznak.”

Lent, a bejáratnál Vika először az este folyamán kifújta a levegőt.

— „Nasztja, nem félsz?”

— „Akkor félnék, ha elhallgatnék, és egy év múlva falak és név nélkül ébrednék. Ez meg csak egy hangos este.”

— „Nem hagyják annyiban. Zsanna néni hívogatni fog, a nagyi nyomást gyakorol, anya meg menetrend szerint betegeskedni kezd.”

— „Hagyjad. Én mindenkinek ebben a családban pont annyi évig mondtam azt, hogy „ön” meg „jó napot”, amennyi ideig ismertem őket. Mindenkinek kijár a tisztelet. Másodszorra meg csak az, amit megérdemelt.”

Vika bólintott, és felnézett a negyedik emelet kivilágított ablakára. Ott fenn, az üveg mögött hangok zúgtak, és valaki hangosan bizonygatta valakinek, hogy mindenért a meny az oka.

A mester negyven perc múlva megérkezett. Nasztja a folyosón állt, hátra font kézzel, és nézte, hogy szedik ki a régi zárszerkezetet az ajtóból.

— „Egy garnitúrát?” — kérdezte. — „Több nem kell?”

— „Általában hármat-négyet szoktak kérni” — jegyezte meg a mester. — „Nekem mostanra egyetlen emberre szűkült a listám, aki beléphet.”

Vika odébb valakinek üzenetet írt, majd hirtelen halkan feljajdult.

— „Nasztja. Anya azt írja, hogy a házat levették a hirdetésről, az előleget elvesztették. Zsanna követeli Antontól a pénzét. A nagyi meg azt ordibálja, hogy Zsannára íratja át a részét.”

— „Hát látod” — mondta Nasztja. — „Elég volt egyetlen idegen pénztárcát kiveszi a közepéből, és az egész építmény összeomlott. Pedig milyen szépen állt.”

Éjszaka csörgött a telefon. Anton halkan beszélt, kiabálás nélkül, és ettől a hangja teljesen idegennek hatott.

— „Szétszedtek. Zsanna ordít, hogy megígértem. A nagyi azt mondta, hogy semmire sem vagyok jó. Anya meg nem áll velem szóba.”

— „Logikus. Úgy kellettél nekik, mint tolmács az enyémről az ő nyelvükre. A tolmács elromlott – az érdeklődés megszűnt.”

— „Nasztja, mindent megértettem. Tényleg megértettem.”

— „Megérteni ez az első lépfok. Előtted áll még nyolc, és mind széllel szemben.”

— „Megbocsátasz nekem?”

— „Nem átkozlak meg, Anton. De megbocsátani és visszaengedni nem ugyanaz. A megbocsátás ingyen van, a kulcsok nincsenek.”

A férfi hallgatott egy darabig.

— „Akkor ennyi? Mindennek vége?”

— „Azzal maradsz, amit ma először választottál meg hosszú évek óta: saját magad döntesz családikórus nélkül. Tekints ajándéknak. Igaz, drága ajándék.”

Reggel Vika kávét főzött magának, leült a párkányra, és Nasztjára nézett.

— „Nem sajnálod?”

— „De, sajnálom. Nem rossz ember ő, csak arra tanították meg, hogy a máséból elvenni nem lopás, hanem hagyomány. Csak a hagyományokon is, tudod, néha zárat kell cserélni.”

— „És ha eljön?”

— „Ha eljön, beszélgetünk a folyosón. Jó a folyosóm, világos. Ott aztán nagyszerűen hallatszik, ki mond igazat.”

Vika elmosolyodott.

— „Te vasból vagy.”

— „Élő vagyok. Csak sosem voltam hajlandó kényelmes lenni. A kényelmeseket, Vika, először megköszönik, aztán kidobják.”

Estére megritkultak a hívások. Mire végére ért a hét, már csak kettő maradt: Vikáé, meg Ludáéké, aki büszkén újságolta, hogy „azok hárman” többé nem tűntek fel a bejáratnál.

Nasztja a nagyapjáról szóló iratokat külön dobozba rendezte, és felrakta a felső polcra.

Egy hónap múlva megjelent Larisza Petrovna. Ott állt a folyosón, a korlátba kapaszkodott, és a beteg szívéről meg a „félreértett szavakról” beszélt.

— „Meghallgattam” — mondta Nasztja. — „Vigyázzon a szívére. Elnézve mindent, önnél az az egyetlen dolog, ami még nincs a nevére íratva.”

— „Gonosz vagy.”

— „Őszinte vagyok. Csak a ti családotokban az őszinteséget mindig összekeverték a gonoszsággal, mert abból nem lehet egy darab pitével kivásárolni magunkat.”

Az ajtó pontosan, csapódás nélkül záródott be. A zár egyszerre kattant – új, feszes, megbízható mozdulattal.