Szombaton nem lesz semmi pihenés, anyuéknál ablak- és padlótakarítás vár ránk — mondta a férje magával elégedetten.

— „Ne félj. A félelem az ő dolguk, abban jók. Indítsd el.”

Vika megnyomta. A hangszóróból Larisza Petrovna hangja szólt, magabiztosan, otthonosan, mintha csak egy receptet diktálna.

„Antoskám, csak ne kérdezd meg azonnal. Csak állítsd tényd elé. Kiabál meg beleegyezik, náluk ez mindig így megy. Lakás nélküli nő – engedelmes nő.”

Nasztja meg sem mozdult. Vika tovább lapozott.

Zsanna hangja: „A lényeg, hogy Lariszára írasd. Ki tudja. Elválnak – és mi van, oda kell adni neki a ház felét? Még hogy!”

Tamara Ilyinicsna hangja: „Szüljön egy gyereket, és üljön csöndben. Akkor úgyse megy hová.”

És végül – Anton. Lassan, jóllakottan, gúnyos hangon:

„Már írtam is az ingatlanosnak. Odaadtam anyunak a kulcsokat, ő meg Zsanna nénivel mutogatja a vevőknek, amíg Nasztja utazgat. Aláírjuk – ő meg észre sem veszi. Nem első éve vagyunk házasok, megszokja.”

Vika kikapcsolta a felvételt.

— „Nasztja, bocsáss meg. Gyáva vagyok.”

— „Nem vagy gyáva. Csak te bizonyultál az egyetlen normális embernek ebben a lakásban” — mondta Nasztja. — „Menjünk. Nálunk nincsenek letakarítva az ablakok.”

Visszamentek. Nasztja letette Vika telefonját az asztalra, képernyővel felfelé, és leült.

— „Folytatjuk a gyűlést. Csak most már hangfelvétellel.”

— „Mit beszélsz itt összevissza?” — Larisza Petrovna el Sápadt.

— „Tizennyolc hangüzenet. „Állítsd tény elé.” „Írasd Lariszára, ki tudja.” „Szüljön és üljön csöndben.” Bejátsszam az elejétől, vagy rögtön a kedvenc részemmel kezdjem?”

A szobában nagy csend lett. Anton a telefon felé kapott, de Nasztja a tenyerével letakarta.

— „Ne siess. A másolat már nincs itt. Én, tudod, nem első éve vagyok házas. Megszoktam.”

— „Vika!” — sikoltotta Zsanna. — „Elárultad a családot!”

— „Megmentette a családot. Csak nem azt, amelyikre ti számítottatok” — mondta Nasztja.

Anton gyorsan beszélni kezdett, el-elakadó hangon, elnyelve a szóvégeket.

— „Ez ki van ragadva a szövegkörnyezetből! Csak a lehetőségeket vitattuk meg! Senki sem döntött el semmit!”

— „A lakásom kulcsai is csak lehetőségek? A lehetőségnek adtad oda őket, vagy egyszerre kettőnek?”

— „A férjed vagyok! Közöm van a közös vagyonunkhoz!”

— „A miénkhez igen. Az enyémhez nem. A nagyapám még előtted hagyta rám a falakat, Anton. Te vendégként léptél be beléjük, és azt hitted, koronát kaptál.”

— „Tolvajként állítasz be a saját családom előtt!”

— „Nem állítalak be sehogy. Magad mentél ki, én csak megtartottam az ajtót.”

Larisza Petrovna felugrott.

— „Hogy merészelsz ilyet! Én neveltem! Nem aludtam éjszakákig! Jogom van egy normális házhoz öregkoromra!”

— „Van. Építsetek, vegyetek, gyűjtsetek, adjátok el a sajátotokat. Jogotok van a házhoz. Az enyémhez nincs. Ez két különböző sor, és soha nem fognak találkozni.”

— „Szívtelen!”

— „Megfontolt. Nemcsak másét tudom számolni.”

Tamara Ilyinicsna összecsapta a kezét.

— „Hisz rokonság vagyunk! A rokonok mindent megosztanak!”

— „A rokonok a sajátjukat osztják meg, Tamara Ilyinicsna. Másét máshogy és máshol osztják meg” — válaszolta Nasztja. — „És mondja csak, tényleg kimondta hangosan, hogy „szüljön egy gyereket és üljön csöndben”? Maga így gondolkodik rólam, vagy úgy általában a nőkről?”

Az öregasszony elfordította a tekintetét. Zsanna közbeszólt:

— „Túl sokat képzelsz magadról. Ki vagy te egyáltalán?”

— „Olyan ember vagyok, aki meghívásra jött ide ablakot mosni, és hirtelen rájött, hogy a saját temetésére is hivatalos. Valljuk be, van miért körülnézni.”

— „Kicsapongó paraszt!”

— „A paraszt az, aki három héten át a háta mögött árulja más lakását. Nekem legalább minden hangosan és szemtől szembe történik.”

Anton közvetlenül odalépett hozzá, sziszegve lehalkította a hangját:

— „Nasztja, gyere haza. Otthon megbeszéljük. Ne hozz szégyenre.”

— „Szégyenbe hozni téged felesleges fáradozás, megoldod magadtól is. „Otthonból” meg már különböző címeink vannak.”

— „Kiraksz a szűrömet?!” — kiabálta el magát. — „Valamilyen felvételek miatt?! Azért, mert azt akartam, hogy legyen egy házunk?!”

— „Olyan házat akartál, ahol én dokumentumok nélküli bútor vagyok. Nem feleséget hívtál a házba, hanem hozományt vonszoltál.”

— „Megbán…” — kezdte, de elakadt.

— „Mondd csak végig, ne fogd vissza magad” — bólintott Nasztja. — „Csak előbb magyarázz meg valamit. Ki járt a lakásomban szerdán?”

Larisza Petrovna és Zsanna túl gyorsan néztek egymásra.

— „Senki” — mondta Larisza Petrovna.

— „Luda szomszéd látott két nőt és egy mappás férfit. Furcsának találta, lefényképezte. Mutassam?”

Anton rogyott bele a székbe.

— „Utánkunk kémkedtél?”

— „A saját lakásomban élek, Anton. A „kémkedés” szó itt éppúgy nem helyénvaló, mint a korcsolya a strandon.”

— „Csak megnéztük!” — nem bírta tovább Zsanna. — „Semmihez sem nyúltunk!”

— „Úgy nyúltatok más életéhez, hogy kesztyűt sem húztatok hozzá. Ez, tudjátok, sokkal koszosabb, mint a nem mosott ablakok.”

Nasztja felállt, eligazította a táskája pántját.

— „Most pedig a lényeg. A zárakat még ma kicseréltetem, a mester már vár. A kulcsok, amiket osztogattatok, estére ócskavassá válnak. Az ingatlanosnak én magam fogok írni, és rövid lesz a beszélgetés.”

— „Nasztja, állj!” — ugrott fel Anton. — „Mindet visszavonunk! Hallod? Mindent visszavonunk, semmilyen ház nem lesz!”

— „Késő visszavonni. Egy üzletet még vissza lehet vonni. Azt az embert viszont, aki két hónapon át reggelente rám mosolygott, esténként meg a falaimmal üzletelt, nem lehet visszacsinálni. Ő már megtörtént.”