– Szia, ne haragudj, hogy zavarlak – mondta tétován. – Átrendezitek a lakást? Csak mert láttam a férjedet és az apósodat, ahogy nagyobb bútorokat cipelnek le a lépcsőn a ház alagsori tárolója felé. Dániel ekkor lépett be az előszobán keresztül. Nem csókolt meg, nem kérdezte meg, milyen volt a napom. Odalépett a hűtőhöz, feltépte az ajtaját, belenézett, majd a tejesdoboz mögül, mintha csak a másnapi időjárásról beszélne, halkan odavetette:

– Szombaton jönnek anyámék. Valószínűleg három-négy hónapig itt maradnak.

A kezem megállt a levegőben. A penge mozdulatlanul pihent a vágódeszkán. Lassú, kimért mozdulattal felnéztem rá, várva a magyarázatot, vagy legalább egy kérdő hangsúlyt a mondat végén. Semmi sem érkezett.
– Tessék? – kérdeztem, és a hangom élesebb volt, mint szándékoztam. – Mikor tervezted ezt megbeszélni velem?
Dániel arca azonnal felvette azt a bosszús, kissé sértődött védelmi állást, amelyet már túl jól ismertem. Úgy tett, mintha nem értené a felháborodásomat. Elmondta, hogy a szülei főbérlője drasztikusan megemelte a lakbért, képtelenek kigazdálkodni a költségeket, ő pedig már hetekkel ezelőtt megígérte nekik a vendégszobát.
– Ők a szüleim – zárta le a vitát a vállát vonogatva. – Mit kellett volna tennem? Hagyjam őket az utcára kerülni?
– Nem az a baj, hogy segíteni akarsz rajtuk – léptem el a pulttól, letéve a kést. – Hanem az, hogy ez nem a te egyedüli döntésed. Ez az én otthonom, és a mi közös életünk. Hogy tehettél ilyen ígéretet anélkül, hogy egyetlen szót is szóltál volna nekem?

A beszélgetés feszült, nehéz csendbe torkollott, amely a hét hátralévő részére is rányomta a bélyegét.

Szombat délelőtt a csengő éles berregése vetett véget a látszólagos nyugalomnak. Amikor kinyitottam az ajtót, a folyosó úgy nézett ki, mint egy költöztető cég raktára. Nyolc hatalmas bőrönd, műanyag tárolódobozok, lezárt kartonok tornyosultak a lépcsőházban. Ez nem egy néhány hetes látogatás felszerelése volt: tartós, végleges berendezkedésre készültek.

Anyósom, Valéria, köszönés helyett azonnal végigmérte a nappalit. Tekintete végigsiklott a falakon, a bútorokon, mint egy szigorú műszaki ellenőr, aki hibákat keres. Amikor odaléptem hozzá, és halkan megjegyeztem, hogy örültem volna, ha a fia előre tájékoztat az érkezésükről, csak egy hideg, fölényes mosollyal válaszolt:
– Egy jó feleség áldozatot hoz a családért, kedvesem.
Dánielre néztem. Ott állt az anyja mögött, a padlót bámulva, némán, mint egy megriadt kisfiú.

Ez a gyáva csend volt az a pont, ahol valami végleg elpattant bennem. Nem kezdtem jelenetet. Néma fegyelemmel bementem a hálószobába, elővettem egy utazótáskát, és bepakoltam néhány váltás ruhát, a laptopomat, a gyógyszereimet és a legfontosabb személyes papírjaimat. Kijelentettem, hogy egy közeli szállodában töltöm az éjszakát, mert levegőre és térre van szükségem átgondolni a dolgokat. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, Dániel szemébe néztem:
– Egy dolgot jegyezz meg jól: a dolgozószobám tabu. Senki nem léphet be oda, és senki nem nyúlhat a holmijaimhoz.

Másnap kora délután a szomszédasszonyom telefonhívása zökkentett ki a gondolataimból.

A gyomrom görcsbe rándult. Letettem a telefont, és azonnal kocsiba ültem.

Amikor beléptem a saját lakásom ajtaján, a látvány sokkoló volt. A személyes fényképeim, amelyeket évek alatt gyűjtöttem össze az utazásaimról, eltűntek a nappali polcairól. A kényelmes olvasófotelom hűlt helyét találtam. Helyettük Valéria bekeretezett családi képei díszelegtek mindenhol, a folyosó falán pedig az én bedobozolt tárgyaim tornyosultak halomban.

Lépteim a dolgozószobám felé vezettek, és a látványtól elakadt a lélegzetem.

A masszív íróasztalomat a sarokba száműzték, a falhoz passzírozva. A drága monitorjaim védtelenül hevertek a parkettán. A szoba közepét egy hatalmas vendégmatrac foglalta el, az ajtó mögötti fogasokon pedig apósom zakói és nadrágjai lógtak. A dolgozószobámat, ahol a munkámat végeztem, egyetlen délelőtt alatt második hálószobává alakították.

De az igazi gyomrost az asztal melletti látvány adta. A fém iratszekrényem zárja láthatóan meg volt rongálva, az ajtaja félig nyitva állt. Az asztal lapján szanaszét hevertek a legbensőségesebb, legféltettebb dokumentumaim: a tulajdoni lap másolata, a banki jelzálogszerződések, adóbevallások, biztosítási kötvények.

Leültem az asztal szélére, és megvártam, míg visszatérnek a pincéből.

Amikor beléptek, Valéria megpillantotta a papírokat, de a legkisebb zavarodottság sem látszott rajta. Természetes mozdulattal legyintett:
– Meg kellett értenünk, hogyan áll a lakás pénzügyi helyzete. Különben is, miért van itt minden kizárólag a te neveden?

Dánielre pillantottam. Képtelen volt a szemembe nézni.
– Te adtál kulcsot az anyádnak a szobámhoz? – kérdeztem, és a hangom vészesen nyugodt volt.
Dániel hebegni kezdett, azzal védekezve, hogy csak a pótkulcsot adta oda, de nem gondolta, hogy feltörik a szekrényt.
Valéria azonnal félbeszakította a fiát:
– Család vagyunk. A családban nincsenek pénzügyi titkok!
– Ez nem családi vagyon – vágtam vissza keményen. – Ezt a lakást huszonkilenc évesen vettem, négy évvel azelőtt, hogy a fia egyáltalán belépett volna az életembe. Az én spórolt pénzem, az én hitelem, és a mai napig az én számlámról vonják a részleteket és a közös költséget.
Dániel ekkor hirtelen védekezőből támadóvá vált:
– De én is fizetem a rezsit, veszem az ételt, beszállok a mindennapi kiadásokba! Mintha ez semmit sem számítana!
Valéria ekkor kiejtette a száján azt a mondatot, ami a végső csepp volt a pohárban:
– Csak meg akartuk nézni, mi a jogi feltétele annak, hogy Dániel neve is felkerüljön a tulajdoni lapra. Nem normális dolog, hogy egy házas férfi olyan fedél alatt éljen, ami felett semmilyen tulajdonjoga sincs.

A szobában megfagyott a levegő.

Nem kiabáltam. Elővettem a telefonomat, és módszeresen lefotóztam mindent: a feltört zárat, a szétszórt személyes iratokat, a földre hányt monitorokat és a lecipelt bútorok nyomait. Aztán tárcsáztam a társasházkezelőt. Dániel azonnal nekem esett, kétségbeesetten vádolva, hogy nyilvánosan megalázom a szüleit.