„Az építészstúdió átruházási szerződését Oleszjának 40 percen belül alá kell írnia. Átadás a »Tölgyes« lakópark mélygarázsában. Ha a feleséged megtudja a valóságot, vagy ha értesítitek a rendőrséget, a kislányt nem látjátok többé. És mellesleg közöld a tisztelt asszonnyal: a férje nemcsak az irodát játszotta át a hitelezőknek, hanem a saját édesanyja házát is zálogba csapta a tartozásai fedezetéül.”
Oleszja fagyos, gyilkos tekintettel nézett fel a kijelzőről a padlón kuporgó férfira. Elméjében villámsebesen állt össze a borzalmas puzzle minden egyes részlete: Borisz árulása nem négy hónapja kezdődött. Évek óta tartó hazugságspirálban élt, de most a gyermeke élete forgott közvetlen veszélyben.
Olyan erővel markolta a telefont, hogy az ujjpercei elfehéredtek a feszültségtől.
— Nálad vannak a cégátruházási papírok? — kérdezte olyan hanghordozással, amelyből minden emberi érzés, minden melegség végérvényesen kiveszett.
— I-igen… lent vannak a kocsim kesztyűtartójában — dadogta Borisz könnybe lábadt szemekkel.
— Hozd fel őket. Most azonnal — parancsolta a feleség, majd a konyhakövön zokogó szerető felé fordult. — Te pedig állj fel. Azonnal felkelsz és velem jössz. Mert a bűntársaid azt hiszik, te még mindig a terv része vagy.
Oleszja a bejárati ajtó kilincse felé nyúlt, ám abban a másodpercben három határozott, kemény kopogás rázta meg a vastag faajtót.
A folyosón megfagyott a vér mindannyiukban. Borisz felugrott a padról, szemei majdnem kiugrottak a gödrükből a rettegéstől. Nem számítottak senkire. Oleszja a kémlelőnyíláshoz hajolt, beletekintett az optikába — és a tüdejéből kiszaladt az összes levegő.
A küszöbön az az ember állt egyenes derékkal, akit a legkevésbé várt volna ezen a végzetes napon. A kezében ott lógott Szofija rózsaszín mintás iskolatáskája.
A folyosón Ilja állt — Oleszja építészstúdiójának csendestársa, vezető tervezője és egyben egykori vőlegénye, akit nyolc évvel ezelőtt éppen Borisz heves, mindent elsöprőnek hitt udvarlása miatt hagyott el. Ilja ráadásul nem egyedül érkezett: maga mögött óvatosan felsegített a lépcsőn egy idős, kendős asszonyt. Galina Petrovna volt az — az elcsalt lakás eredeti tulajdonosa.
— Szofija lent ül az autómban, két civil ruhás rendőrtiszt közvetlen felügyelete alatt — mondta Ilja mély, nyugodt, mégis tekintélyt parancsoló hangon, miközben belépett a lakásba, és letette a lányka táskáját a komódra. — A gyermek teljes biztonságban van, Oleszja. Nem esett bántódása.
Oleszja térde megrogyott a megkönnyebbüléstől, kénytelen volt a falhoz támaszkodni.
— De… a fénykép? A zsaroló üzenet? A fekete terepjáró? — nyögte ki a telefonra mutatva.
— A fénykép az én kocsim hátsó ülésén készült alig tizenöt perccel ezelőtt, Oleszja — lépett még közelebb Ilja, és tekintetében a harag helyett végtelen, szomorú részvét tükröződött. — Soha nem létezett semmiféle emberrablás. És nincsenek kegyetlen, arctalan uzsorások sem a „Tölgyes” lakóparkban.
Borisz ezen a ponton hátrálni kezdett, mint a sarokba szorított vadállat, és kétségbeesetten megpróbálta rácsapni az ajtót a jövevényekre, de Ilja keményen a küszöbre nehezedett, és vállával határozottan beljebb tolta a szárnyat.
— Elmondod te magad a feleségednek, Borisz, vagy elmondjam én a hatóságok jelenlétében? — vágott végig Ilja fojtott hangja az előszoba feszült csendjén. — Mondd el neki nyugodtan, hogy a zsaroló sms-ek a saját másodlagos, feltöltőkártyás számodról érkeztek. Hogy a lakóparki beruházásra szánt milliós befektetői összegeket te magad sikkasztottad el a stúdió bankszámláiról, miután fél éve kijártad magadnak a pénzügyi hozzáféréseket!
Oleszja lassan a férjére emelte tekintetét. Borisz ekkor végleg összeomlott: a fal mentén tehetetlenül lecsúszott a parkettára, két kezével a fejét szorongatva, magzatpózba görnyedve.
— Nem akartam, esküszöm, hogy nem akartam… — zokogta Borisz, mint egy rajtakapott, gyáva kamasz. — Elvesztettem mindent a kockázatos tőzsdei ügyleteken… Diana azt hitte, ha megszerezzük a lakóparki házat, a céges vagyonba illesztve elfedhetjük a hiányt… De a könyvvizsgálók a jövő héten érkeztek volna! Oleszja, nekem csak a te kézjegyedre volt szükségem a vagyonátruházáson! Ha a kezembe adod a tulajdonrészt, a hitelezők türelmet adtak volna… Csak időt akartam nyerni mindkettőnknek!
A szörnyű kirakós utolsó darabja is a helyére kattant. A megrendezett emberrablás, a rettegésben tartott gyermek, a hamis dokumentumok — mind egyetlen ördögi célt szolgáltak: hogy Oleszja az anyai rémület és a halálfélelem hatása alatt, gondolkodás nélkül aláírja a teljes életműve, vagyona és stúdiója átadását, mielőtt a pénzügyi ellenőrzés fényt derít a férje bűncselekményeire. Diana pedig a gyermekpszichológusi hátterét felhasználva készítette fel az ártatlan kislányt az elkerülhetetlennek hazudott szakításra.
Diana, látva a teljes bukást, felkapta holmiját, és némán menekülni próbált a folyosó felé, ám az idős Galina Petrovna határozottan elállta a kijáratot.
— Az egyetlen fiam hat évvel ezelőtt ment el — mondta az idős asszony, és hangja remegett a mélyről fakadó fájdalomtól, miközben az ujjával Boriszra mutatott. — Ez a csaló kihasználta a gyászomat, megvezette a jogi képviselőmet, és kiforgatott a tulajdonombl. Éveken át fizettem neki a jogtalan bérleti díjat a saját otthonomért, mert azt hazudta, a fiam emlékét védi. De ma reggel Ilja felkeresett a bírósági bizonyítékokkal… Végre megláttam, milyen lelketlen szörnyeteggel volt dolgom.
