— Milyen különválást, te szerencsétlen gazember?! — Oleszja fenyegetően lépett a férfi elé, szemeiben vad tűz égett. — Tegnap este még a jövő nyári adriai nyaralás szállásait nézegettük együtt a kanapén! Ma reggel te főztél nekem teát, megcsókoltál a folyosón, és megkértél, hogy hozzak haza a kedvenc füstölt sajtotokból! Milyen válásról beszélsz te?! És milyen lakóparki házról merészelsz fecsegni az én hátam mögött?!

Ebben a fojtogató pillanatban Oleszja táskájában élesen, követelőzően felharsant a telefon csengőhangja. A nő villámgyors mozdulattal kapta fel a készüléket; a világító kijelzőn a mentett kontakt neve villogott: „Szofija osztályfőnöke — Anna Viktorovna”.

Oleszja megnyomta a hívásfogadást, miközben tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le a reszkető Borisztól.
— Oleszja Szergejevna vagyok, hallgatom.
— Jó napot kívánok, bocsásson meg a zavarásért — szólt bele a pedagógus feszült, aggodalomtól remegő hangja. — Ne haragudjon, de tisztáznom kell egy furcsa helyzetet. Szofiját alig tíz perccel ezelőtt kikérte és elvitte az iskolából a nagymamája. Ön adott erre engedélyt a titkárságnak? A kislány szokatlanul csendes és rémült volt, az anyósa pedig roppant ellenségesen viselkedett a portán, senkivel nem állt szóba, csak megragadta a gyereket és kiviharzott vele.

— Milyen nagymamáról beszél, Anna Viktorovna? — kérdezte Oleszja, miközben a tarkóján végigfutott a jeges rémület. — Az én édesanyám három évvel ezelőtt elhunyt. Borisz anyja, Tamara néni pedig két hete a kardiológiai klinikán fekszik súlyos sztrókkal, fel sem kelhet az ágyból!

A vonal túlsó végén a tanárnő hangja elakadt a döbbenettől:
— Hogy mondja? De hát… a hölgy hivatalos közjegyzői felhatalmazást mutatott be a portaszolgálatnak, és a személyi okmányai szerint Galina Petrovna névre hallgat…

Oleszja lassan, merev ujjakkal engedte le a fülétől a telefont.

Galina Petrovna nem a család rokona volt. Galina Petrovna annak a tágas belvárosi ingatlannak az eredeti, idős tulajdonosa volt, amelyet öt esztendővel ezelőtt vásároltak meg, és akinek a zavaros tulajdonjogi papírjait, hagyatéki aktáit Borisz hivatalból a szobájában lévő fali széfben őrizte.

— Hol van a lányom, Borisz? — tette fel a kérdést Oleszja olyan félelmetes, halotti nyugalommal, hogy a konyhában tartózkodó másik két ember szinte megdermedt.

Borisz arcszíne szürkéből kísértetiesen fehérbe váltott. Pánikba esve tekintett Dianára, de a szerető két kézzel tapasztotta le a száját, és döbbenten támaszkodott a gránit mosogatópultnak.
— Borja… — suttogta a nő elfúló hangon. — Te azt mondtad, az édesanyádat a hétvégén végleg kiengedték a szanatóriumból… Ki vitte el a gyereket az iskolából? Kinek a kezébe adtad oda a külvárosi hétvégi ház kulcsait?!
— Pofa be! Fogd be a szád végre, te szerencsétlen! — ordított rá a férfi, és a torkából feltörő hangban most először nem a leplezni kívánt szégyen, hanem a legmélyebb, állati rettegés visszhangzott.

A férfi hirtelen kifordult a konyhából, a folyosóra rontott, és a fogasról letépve a kabátját, lázasan kezdett kutatni a zsebeiben a slusszkulcs után. Oleszja azonban gyorsabb volt. Felkapott a konyhapultról egy masszív, súlyos tölgyfa vágódeszkát, és határozott léptekkel elállta a bejárati ajtóhoz vezető szűk folyosót.

— Egyetlen tapodtat sem mozdulsz innen, amíg el nem mondod a színtiszta igazságot, hogy mibe keverted bele a tízéves gyerekünket! — mondta Oleszja. A hangja már nem ingott meg. Az anyai védelmező ösztön elementáris, pusztító erővel vette át az uralmat a teste felett. — Elzálogosítottad a lakásunkat a fejem felett? Pénzt kértél kétes uzsorásoktól? Összejátszol a beruházóim riválisaival? Válaszolj, most azonnal!

Borisz megtorpant a felesége fagyos tekintete előtt. A lába megroggyant, az ujjai annyira reszkettek, hogy a kulcscsomó éles csikordulással hullott a fényes parkettára.
— Oleszja… te ezt nem értheted, fogalmad sincs semmiről… — zihálta a férfi, miközben tehetetlenül roskadt le az előszobai cipőpadra, és arcát a két tenyerébe temette. — Nem így akartam, hidd el, megpróbáltam mindent visszafizetni az utolsó fillérig… Diana azt hitte, csupán egy hiteltörlesztési procedúrában segít a lakóparki ingatlannal kapcsolatban, de azok a bűnözők… megtudták, hogy van egy kislányunk. Azt mondták, ha ma estig nem írom alá a te építészstúdiód teljes tulajdonrészének átruházását, Szofija soha többé nem tér haza az iskolából…

A konyhában Diana kétségbeesett sikolyt hallatott, és térdre rogyott a padlón, ruháját tépve a döbbenettől.

Oleszja az előszoba közepén állt, miközben a tizenkét éven át épített, gondosan óvott élete darabjaira hullott szét. Az a férfi, akinek hűséget esküdött, akivel megosztotta minden álmát, nem pusztán egy szeretővel csalta meg a hátuk mögött. Hidegvérrel felhasználta a cégét, a nevét, az életművét, és a legfélelmetesebb bűntényként a saját közös gyermekük testi épségét tette meg alkualapnak a mocskos, sötét ügyleteihez.

Ekkor éles, átható hangon felberregett a földön heverő férfitelefon. A digitális rezgés lövésként dördült a fojtogató csendben.

Borisz ijedten rezzent össze, de Oleszja egyetlen villámgyors mozdulattal lehajolt, és elragadta a mobilt, mielőtt a férfi megérinthette volna. A kijelzőn egy fénykép villant fel: a kis Szofija ült egy ismeretlen, sötétített ablakú fekete terepjáró hátsó bőrülésén, mellkasához szorítva kedvenc, kopott plüssnyulát. A kép alatt egy rejtett számról küldött rideg üzenet állt: