Kétségbeesetten reméltem, hogy talán, csak talán, meglátja, mi történik, és megvéd engem, de nem tette.
Egyenesen Serenához ment.
Szemei meglágyultak, miközben megkérdezte: “Jól vagy?”
Megdermedtem, miközben láttam, hogy Adam teljesen figyelmen kívül hagy, és Serena felé lép egy olyan aggodalommal, amit soha nem mutatott nekem.
Olyan érzés volt, mintha a világom összeomlana.
A saját férjem, akivel épp most vettem feleségül, inkább ugyanazért a nőért aggódott, aki elutasította és megalázta őt.
“Jól vagyok,” válaszolta Serena egy kedves hangon, amit soha nem használt velem. “Csak egy kis lökés volt a nővéremtől. Tudod, milyen ő, mindig olyan impulzív.”
Adam bólintott, mintha igazán ismerné őt.
Mintha tényleg ismerne engem.
Valami a tekintetében egyre ismerősebbnek tűnt, de a fájdalom és a megaláztatás elhomályosította a gondolataimat.
“Most menj el, Fiona,” mondta apám szigorúan. “Neked és a férjednek el kell jutnotok a házhoz.”
A ház egy Blackwoodok kúria volt, ahol állítólag a házasságunkat kezdtük.
Egy olyan élet, ami, ha Ádám megvetése alapján ítéljük engem, pokol lesz.
Útközben olyan nehéz volt a csend az autóban, hogy majdnem meg tudtam érinteni.
A sofőr időnként ránk pillantott, egyértelműen kényelmetlenül érezve magát a feszültségtől.
Adam az ablakon tartotta a tekintetét.
“Miért utálsz ennyire?” Végül mertem megkérdezni, hangom elcsuklott.
Adam még csak rám sem nézett.
