Csendben maradtam. Aztán megérkezett a vőlegényem – és a kék szemeiolyan emléknek tűntek, amit nem tudtam megfogalmazni. Úgy döntöttem, kiderítem, miért.

A mostohatestvérem meg volt győződve arról, hogy a menyasszonya csúnya és fogyatékos.

Ezért elvette tőlem a barátomat, és megkérte, hogy inkább a menyasszonyához menyasszony menyasszonya.

De az esküvőm napján rájött, hogy a menyasszonya valójában egy magas, hihetetlenül jóképű férfi. Azonnal megbánta, és mindent megtett, hogy elnyerje őt.

Azonban elengedte a kezét, és egyenesen az oltárhoz vitt.

A percek úgy teltek el, mint a csigák, miközben a szívem a torkomban állt, vártam, hogy a vőlegény megérkezzen a templomba.

Végül egy autó megállt a bejáratnál.

Serena mindig tudta, hogyan ragadja meg a tökéletes pillanatot, hogy idegesítő módon kínozzon.

“Izgatott vagy a szegény, csúnya miatt, akivel egész életedben együtt lesz, kishúg?” mondta mérgesen. “Nathan azt mondja, a testvére nyomorult ember, és még idősebbnek tűnik nála. Ez tényleg egy pár a legrosszabb meseből, nem gondolod? Egy árva és egy nyomorult ember. Micsoda romantikus páros,” fejezte be.

Mielőtt válaszolhattam volna, kinyílt az autóajtó, és megjelent egy idős férfi, aki inkább egy idősotthonból érkezettnek tűnt, mint egy esküvőn járó embernek.

A szívem elszorult.

Tényleg ez volt az a férfi, akivel feleségül akarok menni?

Kiszállt egy kerekesszéket az autóból, és amikor körbejárt, hogy segítsen másnak kiszállni, megkönnyebbülten sóhajtottam.

Hála az égnek, hogy nem volt a vőlegényem.

Ekkor hallottam a kerekek nyikorgását.

Amint megláttam az arcát, megdermedtem.

A férfi nem csupán vonzó volt. Rendkívül jóképű volt.

Ha van szépség istene, kétségtelenül megáldotta.

“Tudod, hogy elállod az utamat?” kérdezte arroganciával teli hangon.

“Ó, bocsánat,” dadogtam idegesen, próbáltam segíteni. “Hadd engedjem—”

“Ne,” vágott félbe élesen, összevonva a homlokát. “Tudok egyedül is elmozdulni. Nem kell a sajnálatod.”

Átlökte a kerekesszékét mellettem, szóhoz sem juttatva, sértetlenül és zavarban maradtam a hidegsége miatt.

Amikor beléptem apám ceremóniatermébe, mély levegőt vettem.

A dekoráció kifinomult, régimódi volt, de nem feltűnő.

Alig vettem észre a környezetem, mert a figyelmem a vőlegényemre irányult.

Ott ült a kerekesszékében.

Fogyatékossága ellenére kék szemei és élesen kifejezett vonásai hipnotikusak voltak.

Azok a szemek halványan ismerősnek tűntek, bár nem emlékszem, hol láttam őket korábban.

Összeszedtem a bátorságot, hogy közelebb menjek, amikor a pap utasított, hogy nézzünk egymás szemébe.

Adam, az új férjem, teljesen figyelmen kívül hagyta az utasítást.

“Adam.”

A pap hangja törte meg a csendet.

“Kérlek, nézd meg a feleségedet.”

Végül mertem felemelni a szemem, és láttam, hogy megvetően nézett rám.

“Lezárhatnánk ezt a bohótust?” motyogta megvetően.

Nyilvánvaló volt, hogy minél hamarabb be akarta fejezni az egészet.

A pap sóhajtott, és előrehajolt.

“Fiona Larson, elfogadod Adam Blackwoodot törvényes férjednek?”

“Igen,” válaszoltam azonnal, kétségbeesetten próbáltam túl lenni rajta.

A pap Ádám felé fordult, és ugyanazt a kérdést tette fel neki.

A szoba elcsendesedett.

Adam szeme egyértelmű nehezteléssel telt meg.

“Adam Blackwood,” ismételte a pap, de nem jött válasz.

Minden másodperc örökkévalóságnak tűnt, és a megaláztatás forrósága égett az arcomon.

A vendégek rosszalló suttogásai miatt el akartam tűnni.

Végül Adam a legvonakodóbb hangon motyogta, amit valaha hallottam.

“Igen.”

A pap férjnek és feleségnek nyilvánított minket, és mindenki várta a csókot.

Fogalmam sem volt, mit tegyek.

Felé hajoljak, vagy ő közelebb lépjen?

De mielőtt dönthettem volna, Adam hangja átvágott a levegőn.

“Miért tenném ezt?” – mondta gúnyosan. “Inkább egy varangyot csókolnék,” tette hozzá, amitől a vendégek felsóhajoltak.

Az arcom megalázott.

A ceremónia véget ért, és a vendégek elindultak.

Néhányan gratuláltak, teljesen tudatában sem a bennem lévő káosznak.

Erőltetett mosolyogtam, de belül már a szétesés szélén álltam.

Majdnem azonnal észrevettem, hogy Adam eltűnt.

Ahogy várható volt, már elment.

Frusztráltan igazítottam az esküvői ruhámat, és elindultam megkeresni.

Elmerülve a gondolataiban, összefutottam Serenával, és az itala kiömlött az esküvői ruhámra.

“Jaj, Fiona. Komolyan sosem nézed, hová mész?” gúnyolódott hamis együttérzéssel.

Lenéztem a terjedő foltra, kétségbeesést éreztem, nem bennem.

Serena mosolygott.

“Őszintén szólva, ma teljes katasztrófa vagy. Ha a helyedben lennék, belevetném magam a folyóba és megfulladnék.”

Nevetett, kegyetlenül.

Abban a pillanatban elegem volt.

Dühbe törve félrelöktem.

A sikolya visszhangzott a szobában, miközben a földre esett.

“Fiona!” Serena sikoltott. “Ó, a lábam!” nyögött, mintha én törtem volna el. “Megbántottál.”

Nathan hangja áttörte a mentális káoszomat, tele aggodalommal.

Odarohant Serenához, és letérdelt mellé, mintha ő lenne az egyetlen ember a világon, aki számít.

A látvány összetörte a szívemet.

“Jól vagy?” kérdezte, láthatóan aggódva.

Ekkor megjelentek a szüleim, és sietve odamentek hozzá.

“Jól vagy?” Apa megismételte lágy, aggódó hangon.

De anyu már elkezdett leszidni.

“Fiona, hogy lehetsz ilyen kegyetlen?” csattant vissza, és rám nézett vádaskodva. “Ne bánj így a nővéreddel, és viselkedj rendesen.”

Könnyek égették a szememet.

Kiabálni akartam.

Aztán apa azt mondta: “Ne vezetd le a haragodat a nővéredre csak azért, mert boldogtalan vagy a férjeddel.”

Pislogtam, és még több könny szökött ki, ahogy a pillanat teljes súlya összetört.

Épp amikor azt hittem, semmi sem lehet rosszabb, hallottam egy kerekesszék hangját.

Adam, a férjem, begurult a szobába.

Minden szeme rá szegeződött.