És ekkor apám valami olyasmit tett, amit az emlékeim szerint szinte soha, egyetlen családi konfliktus során sem művelt.
Lassan elengedte a fényképezőgép vázát, elhagyta a kényelmes megfigyelői pozícióját a sarokban, és kimért léptekkel egyenesen hozzám sétált.
– Gyere, Lily – mondta egészen halkan, szinte csak suttogva. – Menjünk, igyunk egy pohár vizet.
Nehéz, kérges tenyerét óvatosan a hátam lapockái közé fektette, és gyengéd nyomással a folyosó felé, a konyha irányába terelt. Hagytam, hogy vezessen; némán követtem a lépteit, mert az adott pillanatban fogalmam sem volt, mi mást tehetnék, hogyan menekülhetnék el a saját megsemmisülésem elől.
A konyhában fojtogató csend honolt. Csupán a sárga műanyag falióra másodpercmutatójának monoton, könyörtelen kattogása verte a ritmust, mintha az elvesztegetett perceket számlálná. Apám kinyitotta a csapot, teletöltött egy egyszerű üvegpoharat a hűvös vízzel, majd letette elém a viaszosvászonnal borított asztalra.
Nem nyúltam hozzá. Nem tudtam inni. Csupán mereven bámultam a pohár falán lassan lecsapódó apró páraszemcséket, miközben minden idegszálammal azon küzdöttem, hogy valahogy elfojtsam a feltörő zokogást.
– Egész életemben ilyen volt velem – suttogtam, és a szavaim nehezen törtek utat a torkomat szorító gombócon át. – Miért csinálja ezt? Miért viselkedik így velem mindig?
Apám a konyhapultnak dőlt, és fáradtan összefonta a karját a mellkasa előtt. A szemei mélyen ültek a ráncok hálójában, a tartása megtört volt, mint egy olyan emberé, aki évtizedek óta cipel egy láthatatlan, túl nehéz terhet.
– Édesanyád soha nem Amberhöz mér téged, kislányom – szólalt meg halkan, a szavait megfontoltan formálva. – Ő saját magát méri hozzád.
Meglepődve kaptam fel a fejemet, és egyenesen a szemébe néztem.
– Ez meg mit jelentsen? Miről beszélsz?
Apám lassan, szomorúan megrázta a fejét, elkerülve a tekintetemet.
– Nem az én tisztem ezt elmesélni – mondta tompán, miközben eltolta magát a pulttól. – De egyvalamit jegyezz meg jól: ennek az egésznek a világon semmi köze sincs a fekete talárodhoz.
Mielőtt még bármit kérdezhettem volna, sarkon fordult, és némán kilépett a konyhából, magamra hagyva a hűvös csendben.
Hosszú percekig ültem ott egymagamban, a hideg vizespoharat markolva, miközben a falióra kattogása betöltötte a teret. Akkor még nem tudhattam, de az volt a legutolsó alkalom az életünkben, amikor a családunk valaha is megpróbált közös diplomás fotót készíteni.
A történet folytatása, a család féltve őrzött titkainak leleplezése és a teljes regény elolvasásához kattints az alábbi hivatkozásra:
Kattints ide a teljes történet és a folytatás elolvasásához!
