Ott álltam a húgom, Amber mellett a nappalink földig érő, metszett szélű tükre előtt, miközben kétségbeesetten próbáltam kitalálni, mi a fenét csináljak a kezemmel. A nehéz, merev talár ujjai túlontúl bőnek tűntek, a szintetikus kelme pedig élesen sercegett minden apró moccanásnál, ahogy a tenyeremet hol a combomhoz szorítottam, hol a derekamra tettem volna, keresve a természetes tartást. Mielőtt azonban eldönthettem volna a helyes mozdulatot, édesanyám vékony, hűvös ujjai hirtelen és kérlelhetetlenül megragadták a felkaromat, majd egyetlen határozott mozdulattal félrerántottak.

Nem mondta, hogy „kérlek, bocsáss meg”.

Nem kért elnézést, még csak egy halk sóhaj kíséretében sem figyelmeztetett.

Csupán kitolt a képmezőből, pontosan úgy, mint egy rossz helyre tévedt, ormótlan bútordarabot, amely elcsúfítja az aprólékosan megkomponált enteriőrt, és amelyet habozás nélkül a fal mellé tolnak, nehogy rontsa a látványt.

Miután megtisztította maga előtt a teret, Ambert állította a hatalmas tükör elé. Mindkét tenyerével finoman, szinte áhítattal simította végig húgom dús, ragyogóan szőke tincseit, elsimítva a legapróbb kósza szálakat is a vállán, majd három kimért lépést hátrált, összehúzott szemmel szemlélve saját művét.

Én ott dermedtem a fekete egyetemi taláromban – abban a komor, még a csomagolás hajtásait őrző szövetben, amelyet aznap kora reggel vettem át az egyetemi könyvesbolt zsúfolt, izzadt pultjánál –, és tehetetlen dühvel figyeltem, ahogy az anyám úgy babusgatja a húgom frizuráját, mintha az égvilágon semmi más nem bírna jelentőséggel ezen a délelőttön.

– Mi baj van a talárommal? – kérdeztem végül.

A hangom jóval vékonyabbnak, bizonytalanabbnak és törékenyebbnek csengett, mint ahogyan azt a fejemben elterveztem. Nem volt benne büszkeség, csupán egy védtelen gyermek tétova értetlensége.

Anyám nem méltatott azonnali feleletre. Megfontolt, lassú léptekkel odasétált hozzám, majd két ujjal megrántotta a fekete talár vállvarrását, mintha csupán egy gyűrött, rendetlenül leterített ágylepedőt próbálna élére igazítani a vendégszobában, és tetőtől talpig végigmért.

Az arca ekkor olyan kifejezést öltött, amelyet az évek során már megszámlálhatatlan alkalommal láttam rajta megjelenni. Pontosan ez a fanyar, lebiggyedő ajkakkal kísért grimasszal reagált mindig arra, ha valaki nem az ő szigorú szabályai szerint pakolta tele a mosogatógép rekeszeit, vagy amikor apám a hosszú műszak után véletlenül a szűk folyosó közepén hagyta poros munkavédelmi cipőjét.

Semmi büszkeség, még a leghalványabb elismerés sem derengett a szemében.

Lenéztem önmagamra, a saját testemre. A talár koromfekete volt, merev poliészterből készült, az a hivatalos, szabványos akadémiai viselet, amelyet minden végzősnek kötelezően viselnie kellett. Rajta pihent az előírt gallér, a nehéz kapucni, kezemben pedig ott fityegett a szögletes fekete sapka a selymes bojtjával, mindennel felszerelve, ami a diploma átvételéhez szükségeltetett. Felnyúltam, és gépiesen eligazítottam a fehér inggalléromat, puszta zavaromban, mert képtelen voltam eldönteni, hogyan leplezzem a végtagjaim kínos tétovaságát.

– Nézz rá a húgodra – mondta anyám ridegen, és kinyújtott mutatóujjával Amber felé bökött. – Ő legalább láthatóan igyekezett. Ő megtisztelte ezt a napot azzal, hogy adott magára.

Amber egy lágy esésű, királykék ruhát viselt, amely tökéletesen hangsúlyozta karcsú vonalait. Dús haja finoman leomlott a hátára, a tincsek végeit precízen besütötték, lágy hullámokban keretezve arcának telt vonásait. Ahogy anyánk rábökött, önkéntelenül végigszántott ápolt ujjaival a fürtjein, kicsit oldalra fordult a tükör előtt, ellenőrizve a sziluettjét, de a tekintetét egyetlen röpke pillanatra sem emelte rám. Makacsul kerülte a tükörképemet.

Valami égető, maró forróság lüktetett fel a mellkasomban, egészen a torkomig kúszva, szinte elfojtva a lélegzetemet.

– Én ezért kőkeményen megdolgoztam! – szóltam rá, és a mondat jóval hangosabban, élesebben tört ki belőlem, mint amennyire kontrollálni tudtam volna a felgyülemlett keserűségemet.

Anyám szeme még csak meg sem rebbent. A válla sem rándult, nem jött zavarba a kitörésemtől; csupán visszafordította tekintetét Amber felé, és jéghideg hangsúllyal így felelt:

– Ő viszont gyönyörűen fest.

Egyetlen másodpercre megdermedtem. Úgy éreztem, a padló kicsúszik a talpam alól, képtelen voltam egyetlen izmomat is megmozdítani. Félig nyitott szájjal álltam ott, az orromon át kapkodva a nehéz, oxigénhiányos levegőt, miközben kétségbeesetten kutattam a fejemben olyan szavak után, amelyekkel átüthetném ezt a láthatatlan, mégis áthatolhatatlan falat. A szoba levegője elviselhetetlenül sűrűvé és fullasztóvá vált, akár a vihar előtti fülledtség.

Apám mindeközben a szoba sarkában, a fekete fémállványra rögzített fényképezőgép mellett álldogált, és egész idő alatt egyetlen árva hangot sem ejtett ki a száján. Csendben, rezignált közönnyel figyelt bennünket, mintha csak egy kényelmetlen buszmegállóban várna a késő járatra, amelyhez valójában semmi személyes köze sincsen.

Újra anyámra pillantottam. Mielőtt még észbe kaphattam vagy megakadályozhattam volna, egyetlen forró, nehéz könnycsepp gördült végig az arcomon, nedves csíkot húzva az államig.

– Még annyit sem vagy képes kimondani, hogy büszke vagy rám? – kérdeztem, és a hangom elcsuklott a mélyről feltörő fájdalomtól.

Anyám szája kissé kinyílt, mintha kész választ rejtegetne a nyelve alatt, de egyetlen hang sem hagyta el a torkát. A csend súlyosabban telepedett a nappalira, mint bármilyen vádló kiáltás.

Amber ekkor lassan megfordult. A tökéletes, begyakorolt mosolya nyomtalanul eltűnt az arcáról. Úgy nézett rám – és a szobában feszülő néma küzdelemre –, mint aki hirtelen döbben rá, hogy akaratlanul egy olyan kegyetlen dráma kellős közepébe csöppent, amelynek soha, semmilyen körülmények között nem akart a részese lenni.