4. rész
Az első utam egyenesen dr. Varga Péterhez vezetett, a családunk régi ügyvédjéhez, aki még édesapám hagyatéki eljárását és ennek a háznak a vételét intézte. Amikor zihálva, sápadtan beléptem az irodájába, azonnal látta, hogy nem egy rutinügyről van szó.

Leültetett, hozott egy pohár vizet, én pedig mindent elmondtam neki. Szóról szóra. A kihallgatott beszélgetést, a tervezett csalást, az adósságokat, amelyeket az én vagyonommal akartak betömni.

Péter komor arccal hallgatta végig, miközben ujjaival az íróasztalon dobolt.
– Júlia, fellélegezhetsz: jogilag egyetlen négyzetcentimétert sem adhatnak el a hátad mögött. A ház a te különvagyonod, a házasságkötés előtt szerezted, tiszta forrásból. Gergőnek sincs tulajdonjoga, még haszonélvezete sem. Bármilyen szerződést próbálnának kötni az aláírásod nélkül, az okirathamisítás és csalás kísérlete lenne, ami azonnali börtönnel jár.

– De azt mondták, alá akarnak íratni velem valamit… hitelkiváltásnak álcázva – mondtam elcsukló hangon.

– És ha nem figyelnél, egy rámenősebb helyzetben akár sikerülhetett is volna nekik – bólintott Péter súlyosan. – De most már tudsz róla. És most mi fogunk lépni, mégpedig azonnal és határozottan. Először is: letiltjuk a földhivatalnál az azonnali bejegyzéseket, értesítést kérünk minden kérelemről. Másodszor: megírjuk a válási keresetet. Harmadszor pedig felszólítjuk a kedves családot a birtok azonnali elhagyására.

– Nem fognak önként elmenni – néztem rá. – Erzsébet hisztériázni fog, Gergő a bírósággal fenyegetőzik majd, hogy neki jár a ráfordított munkája…

Péter elmosolyodott, de ebben a mosolyban nem volt melegség.
– Hagyjuk ezt a „férfikéz” dumát, Júlia. A felújítási számlák mind a te nevedre szólnak?

– Igen. Minden egyes tétel, a cementtől a tetőcserépig a bankszámlámról ment.

– Akkor semmi keresnivalójuk ott. Készítsük elő a papírokat. És javaslom, kérjünk rendőri jelenlétet a vagyonvédelmi intézkedéshez, ha szükségesnek látod. Ne menj vissza egyedül.

– Nem – mondtam, és magam is meglepődtem, milyen keményen csengett a saját hangom. – Visszamegyek. De nem leszek védtelen.

Délután három órára értem haza. Útközben felhívtam egy helyi biztonsági szolgálatot és egy zárszerelőt, akik pontosan az általam megadott időpontra érkeztek a ház elé. Két robusztus, egyenruhás férfi és a lakatos csendben várakoztak a furgon mellett, miközben én kiszálltam az autómból.

Beléptem a házba.

A család a nappaliban ült, mint a pöffeszkedő kiskirályok. Erzsébet a kedvenc fotelomban teázott, a lábát a dohányzóasztalra tette. László a tévé előtt terpeszkedett, Gergő pedig egy mappát nézegetett az étkezőasztalnál – alighanem a leendő „hitelpapírokat”.

– Hát megjöttél végre! – horkant fel László anélkül, hogy rám nézett volna. – Hol a vacsora? Azt hittük, hozol valami tisztességes húst a városból!

Gergő felállt, az arcán a szokásos, behízelgő mosollyal indult felém, kezében a tollal.
– Drágám, jó, hogy itt vagy. Épp átnéztem pár dolgot. Van itt egy papír a tető szigetelésének támogatásához, csak egy szignó kell tőled, hogy el tudjam indítani az ügyintézést…

Néztem a felém nyújtott papírlapot. A fejlécen halványan látszott az ügyvédi letéti és meghatalmazási szerződés sablonja. Nem tetőszigetelés volt. Teljes körű vagyonkezelői jog lett volna, amellyel eladhatták volna a fejem fölül a házat.

Egyenesen a szemébe néztem.
– Tedd le a tollat, Gergő.

– Tessék? – dermedt meg a mosoly a férjem arcán.

– Mondtam, hogy tedd le. És most mindannyian álljatok fel.

Erzsébet letette a teáscsészét, amely csörömpölve koppant a csészealjon.
– Milyen hangnem ez, te lány? Nem tanítottak meg tiszteletet adni az idősebbeknek?

– Ebben a házban a tisztelet ma reggel végleg elfogyott – mondtam halkan, de olyan hideg határozottsággal, hogy a szobában megfagyott a levegő. Kinyitottam a bejárati ajtót, és intettem. A két biztonsági őr és a lakatos beléptek az előtérbe.

László felugrott a kanapéról, az arca vörösödni kezdett a dühtől:
– Kik ezek az alakok?! Mit képzelsz, mit művelsz a mi házunkban?!

– Ez nem a ti házatok. Soha nem volt az, és egyetlen percig sem lesz az – léptem az asztalhoz, és letettem eléjük a dr. Varga által kiállított hivatalos felszólítást és a tulajdoni lap friss másolatát. – Harminc percetek van arra, hogy minden személyes holmitokat bepakoljátok a bőröndökbe, és elhagyjátok az ingatlanomat. Ha fél óra múlva még itt vagytok, az urak tesznek ki benneteket magánlaksértés miatt, a rendőrség bevonásával.

– Megőrültél?! – ordított fel Gergő, az arca eltorzult, lerántva magáról a gondoskodó férj álarcát. – Én a férjed vagyok! Nem tehetsz ki csak úgy az utcára! Mindent megbeszéltünk, hiszen egy család vagyunk!

– Egy család? – nevettem el magam keserűen. – Az a család, amelyik a hátam mögött már elosztotta az apám örökségét a testvéreid adósságaira? Amelyik hitelnek álcázva akarta aláíratni velem a meghatalmazást a ház eladására? Mindent hallottam a konyhaajtó mögül, Gergő. Minden egyes szavatokat.

A szobára síri csend telepedett.

Gergő keze megremegett, a papír kihullott az ujjai közül a padlóra. László tátott szájjal nézett rám, a magabiztossága egy pillanat alatt semmivé foszlott, Erzsébet pedig a mellkasához kapott, mintha hirtelen valóban rosszul lenne:
– Jaj, a szívem… mentőt… ez a nő meg akar ölni engem!

– A színjátékot tartogasd a bíróságra, Erzsébet – mondtam könyörtelenül. – Az óra ketyeg. Huszonöt percetek maradt.