– Nincs hely! – sziszegtem visszafojtva a hangomat, nehogy a szomszédok is hallják. – Két szoba van! Miattuk a nappaliban alszunk a kihúzhatós kanapén, ami tönkreteszi a hátamat! Ez az én otthonom, Gergő!

– Már megint kezded ezt az önző dumát… – sóhajtott fel a férjem színpadias csalódottsággal. – Tudod jól: ami az enyém, az a tiéd, ami a tiéd, az az enyém. Egy család vagyunk, nem igaz?

A tányért a kezébe nyomtam a reggelivel.
– Vidd be neki te. Én elmegyek sétálni, mielőtt olyat mondok, amit megbánok.

Két órát bolyongtam a fák alatt, a hideg őszi szélben, próbálva kitisztítani a fejemet. Arra gondoltam, mikor siklott félre minden. Talán ott, amikor először hagytam, hogy Gergő anyja átpakolja a fűszerespolcot. Vagy amikor engedtem, hogy az öccse, Tibor kölcsönkérje a fűnyírómat, amit aztán darabokra törve hozott vissza, elnézéskérés nélkül. Minden apró engedmény egy újabb talpalatnyi terület elvesztését jelentette a saját életemből.

Amikor visszaértem, a ház csendes volt. A teraszajtó résnyire nyitva állt, a függöny libegett a huzatban. Beléptem az előszobába, levettem a cipőmet, és ekkor megpillantottam a hálószoba ajtaját: Erzsébet nyitott ajtónál hevert a franciaágyamon, a televíziót bömböltetve. A komódom tetejére kirakva a vitaminos dobozai, az éjjeliszekrényemen a használt zsebkendői hevertek.

Ez volt az a pillanat, amikor elszakadt a cérna.

Határozott léptekkel mentem a gardróbhoz a folyosó végén. Felnyúltam a legfelső polcra, és lerántottam Erzsébet két hatalmas, bordó bőröndjét, amelyeket még érkezéskor tuszkoltak be oda. A kerekek hangosan zörögtek a padlón. Nem érdekelt, ha felriad, nem érdekelt a vérnyomása. Elhatároztam: bepakolom a holmijait, kiállítom a tornácra, és taxit hívok nekik. Elég volt a megalázásból.

Ám ahogy a bőröndöket a konyha melletti szűk átjáró felé húztam, halk, suttogó beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülemet. A konyhaajtó be volt hajtva, de a résen át tisztán kivehető volt Gergő és az apja, László mély, fojtott hangja. Megdermedtem a folyosó árnyékában.

3. rész
– Mondom neked, apa, nem kell kapkodni. Ha most túl korán szembesítjük vele, bezárkózik és bekeményít – mondta Gergő halkan, de feszülten.

– Ugyan már, fiam! – vágott vissza László rideg, magabiztos tónusban. Egy pohár koccant az asztallapon. – Mire vársz még? A vevő készpénzzel fizetne. Beszéltem az ügyvéddel tegnap délután, mikor a nő elment a boltba. A telek fekvése kiváló, a környék felkapott lett az elmúlt két évben. Ha most nem ütjük nyélbe az üzletet, lecsúszunk az alkalmi vételről a társasházban!

A szívem egy hatalmasat dobbant, majd mintha megállt volna a vérkeringésem. A torkomban lüktetett a vér.

– Tudom, apa, tudom – folytatta Gergő türelmetlenül. – De a telekkönyv még mindig az ő nevén van. Házassági szerződést nem kötöttünk ugyan, de a vásárlás a házasságkötésünk előtt történt, örökségből. Az ügyvéd is megmondta: az ő aláírása nélkül nem megy át a földhivatalon.

– Hát írasd alá vele! – csattant fel László, bár a hangját rögtön visszafogta. – Mondd neki, hogy hitelkiváltás. Vagy hogy felújítási támogatást vesztek fel a korszerűsítésre, és ahhoz kell a haszonélvezeti jog vagy a közös tulajdonbejegyzés. Olyan naiv a nő, mindent elhisz neked, ha szépen beszélsz hozzá. Hát nem vetted észre, hogy három éve bármit megtesz, csak ne legyen veszekedés? Egy kis érzelmi zsarolás, Gergő! Mondd neki, hogy a jövőtökért teszed, a születendő gyerekekért!

A kezem ráfagyott a bőrönd műanyag fogantyújára. A körmöm belefúródott a tenyerembe, de a fizikai fájdalmat alig éreztem a döbbenettől.

Ekkor megszólalt egy harmadik hang is a konyhából. Erzsébet nem aludt a hálószobában – csoszogva lépett be a konyhába a hátsó ajtó felől.

– És mi lesz a részekkel? – kérdezte az anyósom nyers, követelőző hangon. – Tibor tegnap hívott. Az autóhitele már a behajtóknál van, kell neki legalább négymillió azonnal. És Edináék lakáshiteléről se feledkezzünk meg! Ha ebből a vityillóból befolyik a negyvenöt-ötvenmillió, abból nekünk jár a fele a gondviselésért és a segítségért, amit az évek alatt adtunk! A maradékot meg elosztjátok háromfelé a testvéreiddel.

– Anya, nekem is kell valami fedél a fejem fölé, ha ezt eladjuk! – emelte fel kissé a hangját Gergő.

– Ugyan, fiam, béreltek valamit Júliával a városban, vagy beköltöztök hozzánk egy időre, amíg talpra nem álltok – legyintett Erzsébet hűvösen. – Júlia jó fizetést kap, majd felvesz egy másik kölcsönt a nevére. Úgyis kötelessége támogatni a családot. Végtére is, nem hozott semmit ebbe a házasságba, csak ezt a romos portát, mi meg befogadtuk a vérünkbe!

Hallgattam őket. Nem sikítottam, nem törtem össze semmit. A megrázkódtatás első hullámát felváltotta egy jeges, kristálytiszta éberség. Az elmúlt három év minden apró hazugsága, minden lekicsinylő megjegyzése, minden elsunnyogott költsége egyetlen mozaikká állt össze. Nem egy férj állt mellettem. Nem egy társat szerettem, hanem egy élősködőt és annak ragadozó családját, akik hidegvérrel tervezgették az apám örökségének elrablását, miközben én még azon vívódtam, hogyan legyek jobb feleség.

Csendben elengedtem a bőrönd fogantyúját. Lábujjhegyen visszahátráltam az előszobába, felkaptam a táskámat, a telefonomat és a kulcsaimat. Nem csaptam be az ajtót. Hangtalanul léptem ki a tornácra, beültem a kis autómba, és kikanyarodtam az utcára.