Voltak képek a számlaegyenlegekről és a feltételezett befektetési növekedésről.
Kettőjükön nem szerepelt intézmény neve.
Mások számlaszám nélküli táblázatokat mutattak.
Nem ismertem fel a formátumot.
Nem tudtam pusztán rájuk nézve megállapítani, hogy hamisak-e, de megértettem, miért aggódik Mateo.
“Hozzáférsz a tényleges befektetési számlához?” kérdeztem.
“Nem.”
“Akkor ne feltételezd, hogy létezik. Kérd meg a feljegyzéseket.”
Hátradőlt.
“Nem hiszem el, hogy ennyire figyelmetlen voltam.”
“Elfoglalt voltál.”
“Ez nem mentség.”
“Nem,” értettem egyet. “De ez a magyarázat része.”
A dokumentumokat bámulta.
Aztán megkérdezte: “Szerinted viszonya van?”
Nem sietve válaszoltam.
“Mateo, szerintem ezt közvetlenül meg kell kérdezned Vanessától.”
“Mit gondolsz?”
Megnéztem, milyen férfivá vált a fiam.
Harminchat éves volt. Intelligens. Kedves. Kimerült.
És fájt.
Elmondhatnám neki, amit sejtettem.
De nem lehettem az, aki eldönti a házasságának igazságát helyette.
“Azt hiszem, valami komolyat titkol,” mondtam. “És szerintem őszinte választ érdemelsz.”
Bólintott.
Aztán becsukta a laptopot.
“Beszélni fogok vele.”
***
Egy kis tárgyalóteremben találkoztak, amelyet az üdülőhely vezetője Mateo kérésére kínált.
Megkért, hogy ne jöjjek.
Beleegyeztem.
Miközben beszélgettek, én lesétáltam a partra.
A nap ragyogott. A homok meleg volt a szandálom alatt.
Családok játszottak a vízben.
Egy férfi egy kislányt tanított sárkányt repíteni.
Leültem egy kék esernyő alá, és kinyitottam a hazai krimiregényt.
Ugyanazt a bekezdést hatszor olvastam.
Végül feladtam.
Rafaelre gondoltam.
Betegsége utolsó évében jobban aggódott Mateóért, mint magáért.
A fiunk huszonnyolc éves volt, frissen házasodott, és több ezer kilométerre épített életet.
Egy délután Rafael megkért, hogy ígérjek valamit.
“Ne kisebbítsd az életét, mert félsz elveszíteni.”
Megsértődtem.
“Soha nem tenném ilyet.”
Rafael mosolygott.
“Tudom. De valakit szeretni és túl szorosan kapaszkodást nagyon hasonlítani lehet.”
Akkoriban azt hittem, azt akarja, hogy ne kéne nyomást gyakorolnom Mateóra, hogy költözzön haza.
Most azon tűnődtem, vajon valami másra is gondolt-e.
Néha azért adtam, mert tudtam.
Néha azért, mert boldognak akartam látni a fiamat.
És néha, ha hajlandó voltam bevallani, mert a nagylelkűség könnyebb volt, mint elfogadni, hogy neki olyan élete van, amit nem láthattam vagy nem tudtam teljesen irányítani.
A Cabo-i utazás szerelemmel kezdődött.
De mindent elintéztem.
A üdülőhelyet választottam.
Kifizettem a számlákat.
A megerősítéseket kezeltem.
Talán megkönnyítettem Mateónak, hogy hagyja, hogy én intézzem a dolgokat, amiket neki kell elintéznie.
Ez nem mentette fel Vanessa viselkedését.
Ez arra késztetett, hogy elgondolkodjam, mit kell utána változtatni.
A telefonom kicsivel kettő után csörgött.
Matthew.
“Anya, visszajöhetnél a hotelbe?”
Felálltam.
“Jól vagy?”
“Nem.”
Megállt.
“De azt hiszem, az leszek.”
***
Amikor megtaláltam, egyedül ült a tárgyaló előtt.
A laptopja az asztalon volt.
Egy félig üres palack víz állt mellette.
Leültem.
Kimerültnek tűnt.
“Vanessa beismerte.”
Vártam.
“Julian és ő. Már hét hónapja találkoznak.”
Röviden becsuktam a szemem.
Bár sejtettem, a szavak hallása fájt.
Nem azért, mert azt hittem volna, hogy Vanessa képtelen elárulásra.
Mert a fiam egyszer olyan büszke volt, hogy feleségként mutatta be.
“Azt mondta, akkor kezdődött, amikor problémáink voltak,” folytatta. “Azt mondta, sosem voltam otthon.”
Figyeltem a kezét.
Olyan szorosan voltak összekulcsolva, hogy az ujjpercei fájtak.
“Azt mondja, Julian érti az ambícióit.”
“Sajnálom.”
Mateo bólintott.
“Azt mondja, az utazás után el fogja mondani.”
Nem tudtam megállítani magam.
“Miután az évfordulódat Cabo-ban töltöttétek mindkettőtökkel?”
Rám nézett.
“Azt hitte, ha jó hetünk lesz együtt, tudni fogja, hogy akar-e házas maradni.”
Ránéztem.
“És Julian?”
“Ő volt a másik lehetősége.”
Nem tudtam volna mondani, ami kevésbé kegyetlenné tette volna ezt a mondatot.
Mateo előrehajolt.
“Ő akarta eldönteni, melyik életet részesíti előnyben.”
Dörzsölte a szemét.
“Azt mondta Juliannek, hogy különválunk, mert különben nem jött volna. Azt hitte, ezen az úton fog elhagyni.”
“És az üzlet?”
“Ez igazi. Legalább a cég létezik. De a megtakarításainkat anélkül használta volna, hogy elmondta volna, mennyit fektet bele.”
A laptopot felém fordította.
“Mutatott néhány feljegyzést. Van egy működési számla. Vannak számlák. De még nem adja meg a teljes vallomásait.”
Tanulmányoztam őt.
“Tervezed ma is tovább beszélni vele erről?”
“Nem.”
“Mit fogsz tenni?”
“Hazamegyek.”
A szavak megleptek.
“Ma?”
“Holnap reggel, ha tudok repülőt kapni.”
Bólintottam.
Rám nézett.
“Ki kell derítenem, milyen is az életem valójában.”
Megfogtam a kezét.
Egy pillanatra megfogta az enyémet.
Aztán olyat mondott, amire nem számítottam.
“Anya, nem akarom, hogy mindezért te fizetj.”
Elhúztam a homlokmat.
“Matthew.”
“Kérlek.”
Egyenesen rám nézett.
“Már eleget fizettél.”
***
Aznap este Vanessa bejött a szobámba.
Épp most jöttem haza egyedül vacsoráról.
Kétszer kopogott.
Amikor kinyitottam az ajtót, a folyosón állt a telefonjával.
“Elena, kérdeznem kell valamit.”
Nem hívtam be.
“Mi?”
“Felhívod Mateót?”
“Miért?”
“Nem fog válaszolni.”
“Szerintem időre van szüksége.”
“Ésszerűtlen.”
Éreztem, hogy a türelmem fogy.
“Vanessa, hoztál még egy férfit az évfordulós nyaralásodra.”
Elfordította a tekintetét.
“Tudom, hogy hangzik.”
“Pontosan úgy hangzik, mint ami történt.”
Vett egy mély levegőt.
“A házasságunk már bajban volt.”
“Akkor ezt el kellett volna mondanod a férjednek, mielőtt elfogadtad ezt az utazást.”
“Próbáltam kitalálni a dolgokat.”
“A hitelkártyámmal?”
Élesen nézett rám.
“Soha nem fogod abbahagyni, hogy felhozd a pénzt?”
Egy pillanatra csendben voltam.
Aztán megkérdeztem: “Tényleg azt hiszed, ez csak a pénzről szól?”
Megmozdult.
“Nem.”
