Két első osztályú jegy Mexikóvárosból Los Cabosba. Hét éjszaka egy óceánra néző villában, privát víziós medencével. Repülőtéri közlekedés. Reggeli és egy üdülő étkezési kredit.
Az összérték 11 864 dollár lett. A szállítási és szobabelegetet azonnal felszámolták, a fennmaradó egyenleget és a járulékos költségeket pedig a hitelkártyám biztosította.
Megkaptam a megerősítéseket, és továbbítottam Mateónak.
Kétszer hívott, hogy megköszönje.
Vanessa egy SMS-t küldött.
“Remek. Küldd el Mateónak a repülési részleteket.”
Egy pillanatig bámultam azt a hat szót.
Aztán letettem a telefonomat.
Talán elfoglalt volt. Talán Mateo már megköszönte mindkettőjüket.
Nem akartam egy nagylelkű gesztust hála vitává változtatni.
Egy héttel az indulás előtt Mateo újra felhívott.
“Anya, gondolkodtam. Miért nem jössz te is Cabóba?”
Meglepődtem.
“Az évfordulós utazásodon?”
“Nem mindig velünk. Találtam egy kisebb szobát ugyanabban az üdülőhelyen. Az ingatlan másik oldalán van. Már régóta beszélsz arról, hogy tengerparti nyaralásra menj.”
Mondtam neki, hogy nem akarok beleavatkozni.
Ragaszkodott hozzá.
“Az egész évben egy másik országban élek. Jó lenne többet látni, mint karácsony.”
Ezt nehéz volt visszautasítani.
Felajánlotta, hogy kifizeti a külön szobámat és a repülőjegyemet a félretett pénzből. Elfogadtam, bár én is lefoglaltam a jegyemet, és csendben fedeztem a különbséget, amikor megpróbálta visszafizetni.
Mondtam neki, hogy a napjaimat a víz mellett olvasva tervezem.
“Egyszer-kétszer együtt vacsorázhatunk,” mondta.
“Ez tökéletesen hangzik.”
Hónapok óta először izgatottnak éreztem magam valami miatt, aminek semmi köze a munkához.
Aztán Vanessa hívott.
Nem Mateó.
Vanessa.
“Elena, Mateo azt mondja, jössz.”
“Igen. Meghívott.”
Hosszú csend következett.
“Érted, hogy ez az évfordulónk?”
“Természetesen. Alig fogsz látni.”
“Csak nem akarom, hogy elvárd, hogy szórakoztassunk téged.”
“Nem tudom.”
“És kérlek, ne csinálj nagy ügyet az utazás kifizetésével. Ez kínos.”
Elhúztam a homlokmat.
“Kínos?”
“Az emberek azt fogják hinni, hogy nem engedhetjük meg magunknak a saját nyaralásunkat.”
Ezt elgondolkodtam.
“Vanessa, senkinek a üdülőhelyen nem kell tudnia, ki fizetett.”
“Jó. Mert Mateo keményen dolgozik. Megérdemli, hogy jól érezze magát anélkül, hogy azt higgénék, az anyja mindent megvesz neki.”
Nem tetszett a hangneme.
De értettem a büszkeséget alatta, vagy legalábbis azt hittem, hogy igen.
Szóval azt mondtam: “Élvezd az évfordulódat. Ez minden, amit akarok.”
Hosszú ideig emlékeztem arra a beszélgetésre.
Különösen azt a részt, hogy az emberek azt hiszik, Mateo anyja mindent megvett.
Mert a repülőtéren Vanessa ezt a bizonytalanságot valami sokkal csúnyább dologgá változtatta.
***
A Cabo-i indulásunk előtti napon repültem Mexikóvárosba, és egy repülőtér közelében lévő szállodában szálltam meg.
Mateo vacsorázni találkozott.
Vanessa nem jött el.
“Neki be kell fejeznie valamit a munkához,” magyarázta.
Egy csendes étteremben ettünk, ahol a pincér ismerte Mateót a nevén.
Vékonyabbnak tűnt, mint legutóbb, amikor láttam.
Átnyúltam az asztalon, és megérintettem a csuklóját.
“Vigyázol magadra?”
Mosolygott.
“Próbálom.”
“A munka nem lehet minden.”
“Tudom.”
Beszélgettünk az apjáról, a San Antonio-i házról és egy szomszédról, akinek arany retrievere ugyanabból a kerítésből szökött ki.
Egy ideig olyan volt, mint a régi idők.
Aztán megrezgett a telefonja.
Vanessa.
Rápillantott a képernyőre.
“Bocsánat. Válaszolnom kell erre.”
Kilépett.
Az étterem ablakán keresztül majdnem négy percig hallgatta, anélkül, hogy sokat mondott volna.
Amikor visszatért, úgy tűnt, elkalandozott.
“Minden rendben?” kérdeztem.
“Igen. Csak stresszes az utazás miatt.”
Nem nyomtam.
Másnap reggel korán érkeztem a repülőtérre.
Mateót és Vanessát a légitársaság prémium check-in területének közelében találtam.
Mateo megölelt.
Vanessa egy rövid puszit adott az arcomra anélkül, hogy letette volna a telefonját.
Gyönyörűen nézett ki fehér len nadrágban és drága bézs dzseki között.
A kézipoggyásza valószínűleg többe kerül, mint a havi bevásárlási költségvetésem.
“Jól aludtál?” kérdeztem.
“Nem igazán.”
“Utazási idegesség?”
“Dolgozz.”
Ő elment, mielőtt válaszolhattam volna.
Mindhármunknak vettem kávét.
Később, miközben meglátogattak egy boltot, én néztem a csomagjukat.
Amikor Vanessa nem találta a beszállókártyáját, segítettem átkutatni a táskáját, míg Mateo meg nem találta a külső zsebben.
Engem ez nem zavart.
Azokat, akiket szerettem, segíteni természetesen jött.
Ami a beszállókapu közelében történt, az nem volt az.
Egy idősebb pár ült velünk szemben. Denverből származtak, és negyvenedik évfordulójukat ünneplik.
A nő észrevette a poggyászcímkét, amely Vanessa bőröndjén lógott.
“Ó, a Solmarina Grandban szállsz meg? A nővérem tavaly járt oda. Azt mondta, csodálatos volt.”
Vanessa azonnal elmosolyodott.
“Gyönyörű. Lefoglaltunk egy privát villát.”
“Különleges alkalom?”
“A negyedik évfordulónk.”
“Milyen izgalmas. Ez aztán egy igazi hely.”
Vanessa igazította a táskáját az ölében.
“Három évig spóroltunk. Megdolgoztuk magunkat a félig halálra, de valami igazán különlegeset akartunk csinálni.”
Mateóra pillantottam.
A telefonját nézte.
Nem voltam biztos benne, miért döntött Vanessa úgy, hogy három év megtakarítást talál ki.
A nő felém fordult.
“És milyen jó, hogy az anyósod is vele van.”
Vanessa nevetett.
Nem egy kis zavaros nevetés.
Egy hangos.
“Ó, gyakorlatilag meghívta magát.”
Felnéztem.
“Vanessa.”
Folyton mosolygott a párra.
“Határokat kell szabnunk, amint megérkezünk.”
A nő arca megfeszült.
Mindannyiunkért szégyelltem.
“Mateo hívott meg,” mondtam halkan.
Vanessa felém fordult.
“És megegyeztünk, hogy nem avatkozol bele.”
“Nem avatkoztam bele.”
“Akkor kérlek, ne kezdj bele.”
A denveri férfi felvette az újságot.
A felesége elfordította a tekintetét.
Abba kellett volna hagynom a beszédet.
