Fejezet – A végrendelet felolvasása Wycliffe-ben
A Wycliffe-birtok masszív, fekete tölgyfából faragott kétszárnyú kapuja tompa dördüléssel záródott be mögöttünk, könyörtelenül kizárva a délutáni kert párás, nehéz levegőjét és a lucskos novemberi ködöt. Az impozáns előcsarnok belsejében a carrarai márványlapok jeges hideget sugároztak még a finom bőr bokacsizmám talpán keresztül is. A kövek tökéletes, tükörsima felületén élesen csillant meg a mennyezetről aláhulló kristálycsillár metszett prizmáinak sziporkázó fénye – annak a monumentális világítótestnek a ragyogása, amelyet Harrison nagyapja hozatott Bécsből még a monarchia aranykorában.
Tizenegy éven keresztül lépkedtem ezeken a méltóságteljes lapokon mint a tökéletesen engedelmes, csendes és feltűnést kerülő meny. Tizenegy éven át rendeztem el nap mint nap a friss virágkompozíciókat a hatalmas vázákban, simítottam el Preston kiszámíthatatlan, robbanékony dühkitöréseit a társasági vacsorák előtt, és tűrtem némán Margaret szúrós tekintetét, valamint pengévé vékonyodó, megvető mosolyát. Ma azonban a patinás falak nem nyújtottak többé békés menedéket. A levegő sűrűvé, feszültté vált: a kúria ma nem otthon volt, hanem egy könyörtelen, vérre menő gladiátoraréna.
Mrs. Ortega egyetlen pillanatra sem engedte el a kezemet, amíg el nem értük a hatalmas könyvtárszoba boltíves küszöbét. Kérges, meleg ujjai olyan ősi, megrendíthetetlen szolidaritással és anyai aggodalommal szorították meg a tenyeremet, amely azonnal átjárta a dermedt végtagjaimat.
– Emlékezz arra, ki vagy valójában, mi niña – suttogta spanyol akcentusával, miközben a hangja alig hallhatóan vegyült a központi légkondicionáló halk morajlásába. – Don Harrison nem bolondokra hagyta a vérrel és verejtékkel felépített birodalmát. Ő pontosan tudta, kiben lakozik igazi erő.
Mély, egyenletes levegőt vettem, megigazítottam a rám szabott, mélyfekete gyapjúszövet kabátom hajtókáját, és felemelt fejjel léptem be a terembe.
A hatalmas kő kandallóban vidáman ropogott a száraz tölgyfa, hosszú, nyugtalanul táncoló árnyékokat vetve a mennyezetig érő polcokra, ahol Harrison hatvan év alatt felhalmozott, bőrkötéses könyvritkaságai sorakoztak katonás rendben. A finom perzsaszőnyeg közepén a monumentális mahagóni tárgyalóasztal trónolt. Margaret már a főhelyen foglalt helyet: ezüstszürke haját makulátlanul feszes kontyba fésülték, vékony ujjaiban pedig leheletfinom csontporcelán teáscsészét egyensúlyozott a hozzá illő kistányéron, mintha csupán egy ártatlan délutáni teadélutánra készülne. Mellette ült a férjem, Preston. Méretre szabott sötét öltönye a Savile Row legdrágább szabászatát dicsérte, arany pecsétgyűrűje pedig fennhéjázóan csillant meg a zöld burájú bankárlámpa sárgás fényében.
És közvetlenül mellette – a zöld bársony fülesfotel karfáján elhelyezkedve, mint egy ragadozó madár, amely magabiztosan vette birtokba az újonnan megüresedett faágat – ott feszített Brielle Hayes.
Már levetette fekete gyászkabátját, felfedve a halványlila kasmír kismamaruhát, amely kifejezetten kihangsúlyozta gömbölyödő hasát. Manikűrje friss volt, finom babarózsaszín árnyalatú, briliánsokkal kirakott karórája pedig mohón gyűjtötte be a kandalló fényét. Amikor megpillantott, ajkai azonnal egy begyakorolt, gúnyos és leereszkedő fintorba görbültek.
– Vivian – szólalt meg Preston, csupán félig emelkedve fel a székéből, majd azonnal vissza is roskadt, pontosan úgy viselkedve, mint aki úgy véli, pusztán a minimális udvariasság puszta jótékonysági adomány a részéről. – Világosan megmondtuk, hogy ez a megbeszélés kizárólag a közvetlen családtagokra tartozik. Felesleges volt elvonszolnod magad ide a templomi szertartás után. Ezzel csak a saját agóniádat nyújtod el.
– Én Harrison törvényes menye vagyok, Preston – feleltem halkan, a hangomban olyan hideg és rendíthetetlen nyugalommal, amelyből teljesen hiányzott az a remegő, szánalmas düh, amire ők oly mohón vártak. – És mindaddig, amíg a bíróság hivatalosan másként nem rendelkezik, a törvényes feleséged maradok. Semmi illetlen nincs a jelenlétemben.
Margaret éles, csattanó mozdulattal tette le a csészéjét az asztalra; a finom porcelán szinte belesajdult az ütközésbe.
– Vivian, ne játsszuk meg magunkat! Harrison halott. A házasságotok szánalmas látszata abban a pillanatban végleg szertefoszlott, amikor a fiam úgy döntött, hogy valódi családot alapít Brielle-lel. Keresztényi könyörületből megengedtük, hogy leródd a tiszteletedet a templomban. De az üzlet az üzlet. A Whitmore-vagyon felolvasása szigorúan belső családi ügy.
– Akkor igazán szerencsés, hogy itt vagyok – válaszoltam, és határozott léptekkel megindultam az asztal felé.
Nem a szoba sarkában húzódó mellékszék felé indultam. Megragadtam a nehéz, faragott mahagóni karszéket, amely közvetlenül Prestonnal szemben állt, kihúztam, és kimért eleganciával helyet foglaltam benne. Az asztal túloldalán Preston szemei gyanakvóan összeszűkültek. Nem ehhez az arcomhoz volt szokva. Több mint egy évtizeden át valahányszor ő felemelte a hangját, én lehalkítottam az enyémet; valahányszor megkövetelte a csendet, én láthatatlanná váltam. A türelmemet gyengeségnek hitte, az elnéző méltóságomat pedig megalázkodó behódolásnak.
– Preston, drágám – duruzsolta Brielle, finoman megérintve a férfi vállát ápolt kezével. Előrehajolt, így émelyítően édes, fojtogatóan drága designer parfümjének illata azonnal beborította az egész asztalfelületet. – Hadd maradjon szegényke. Olyan elviselhetetlen lehet számára látni, ahogy az élet nélküle megy tovább. Hadd kapja meg a lelki lezárást.
– Lezárást? – ismételtem meg a szót, szinte megízlelve minden egyes betűjét. – Rendkívül nagyvonalú vagy, Brielle. Különösen egy olyan nőtől, akinek a neve egyetlen bérleti szerződésen, ingatlan-nyilvántartási lapon vagy házassági anyakönyvi kivonaton sem szerepel ebben a megyében.
Brielle mézesmázos mosolya egy szempillantás alatt megfagyott, és tiszta, leplezetlen gyűlölet villant fel a kék szemeiben. Mielőtt azonban visszavághatott volna, a könyvtárszoba oldalsó szárnyas ajtaja halkan kinyílt, és Arthur Vance lépett be rajta.
