A mondat végét nem mondta ki: „mint Anton vagy a húgotok”, ám a kimondatlan vád úgy nehezedett a légtérre, mint egy rozsdás pallos.

A családfő elméjében burjánzó paranoiát azonban a leginkább az édesanyja, Zinaida Pavlovna táplálta. Az idős matróna a mesterfokára emelte a passzív-agresszív rombolást. Soha nem emelte fel a hangját, nem rendezett alpári jeleneteket; fő fegyvertára a színpadias sóhajokból, sokatmondó szemöldökfelhúzásokból és a semmibe elejtett, mérgezett megjegyzésekből állt.

Egy vasárnapi ebéden, miközben teásfindzsájával babrált, hosszan elidőzött az ikrek bekeretezett fotója előtt:

— Rejtélyes dolog a genetika, drágáim — duruzsolta édeskés hanghordozással. — Mi az én fiammal mokány, szívós, sötét tónusú népek vagyunk, a föld fiai. A mi lányaink meg… mintha nemesi udvarházból szöktek volna ide. Törékenyek, fehérek, rézvörösek. Lenocska, csillagom, mondd csak, a rendelőintézetben az az új főorvos véletlenül nem ilyen lángvörös hajú? — nézett körbe tágra nyílt, ártatlan tekintettel a megdermedt asztaltársaságon. — Csak tréfálok, persze hogy csak tréfálok! Csak ámulok, miféle kártyákat kever az élet.

A vendégek feszülten a tányérjukat bámulták. Igor akkor nem szólt, de Jelena látta, ahogy a férje tekintete elhomályosul a gyanakvástól.

Pedig a férfi valódi indítéka sokkal mélyebben gyökerezett: saját hűtlenségét vetítette ki másokra. Rendszeresen, mondvacsinált vidéki munkák ürügyén félrelépett. A terepjáró rekeszében lapuló titkos telefon, a cinkos barátok által igazolt alibik és a bűntudatból vásárolt méregdrága rózsacsokrok kísérték ezeket az utakat. A saját torz logikája szerint gondolkodott: ha ő képes évtizedeken át kettős életet élni a lebukás legcsekélyebb veszélye nélkül, akkor a felesége is megtehette ugyanezt a múltban.

A valódi töréspont Jelena számára mégsem az anyósa intrikája volt, hanem egy esős kedd este. A kórházi műszak után hazatérve tompa neszeket hallott a fürdőszobából.

Polina a padlón ült, és egy vastag, narancssárga filctollal szisztematikusan satírozta át a hónapok munkájával elkészített legszebb rajzait.

— Polya, az ég szerelmére, mit művelsz?! — sikoltott fel Jelena, és elkapta a lány csuklóját.

— Hát nem mindegy, anya? Pontosan olyan feleslegesek ezek, mint mi apának — felelte a lány kísértetiesen higgadtan. — Selejt vagyunk a szemében. Hibás árucikk.

— Ne mondj ilyeneket, kérlek! Apa most túlterhelt, a hitelek, a cég körüli gondok nyomasztják, egyszerűen nem érti a művészetet… — próbálta Jelena kétségbeesetten felmondani azokat az üres mantrákat, amelyekkel éveken át igyekezett összetapasztani a széteső látszatot.

— Ne hazudj tovább! — suttogta Polina remegő hangon. — Úgy néz ránk, mint az idegen betolakodókra. Zina nagyi tegnap nyíltan a szemünkbe mondta, hogy ki tudja, melyik árokszélről származunk. Meddig kell még eljátszanunk ezt a papírmasé családot? Kit akarsz átverni? Minket? Saját magadat? Vagy őt?

Ott, a fürdőszoba hideg kövén ülve döbbent rá Jelena, hogy a sokat emlegetett női kompromisszumkészsége és a „család egyben tartásának” szent teóriája valójában lassú méregként emésztette fel a gyermekeit.

Néhány nappal később, egy ködös reggelen elérkezett a végkifejlet. Igor kényelmes otthoni öltözékben rontott be a konyhába, és gőzölgő feketekávéját kortyolva végigmérte a csendesen reggeliző ikreket.

— Na, kisasszonyok! Tíz perc múlva a kocsiban ültök. Lemegyünk a telephelyre. Teljes leltárt csináltok az idomokból és csaptelepekből. Elég volt a láblógatásból, ideje megtanulni a kétkezi munka értékét.

Arina letette az evőeszközt.

— Nem mehetünk. Ma van az év végi rajzkiállításunk és a felvételi portfóliók leadása. Fél éve készülünk rá. Szerdán jeleztük neked.

— Nem emlékszem, hogy kikértem volna a véleményeteket. Azt mondtam: indultok a raktárba.

— Én pedig azt mondtam, hogy nem megyünk sehová — állt fel Arina dacosan.

Igor szeme vérbe borult. Odalépett a sarokhoz, felkapta a padlón heverő műanyag tervrajztartót, és kíméletlen mozdulattal a folyosó kövére vágta. A műanyag henger szétpattant, a gondosan feltekert vázlatok szertegurultak.

— Elég volt! Nem tűröm tovább az engedetlenséget a saját fedelelem alatt! Elegem van abból, hogy idegen vért nevelek a saját pénzemen! Holnap reggel mentek a laborba. Jelena, vedd tudomásul: követelem a DNS-vizsgálatot mindkét lányra! — sziszegte, súlyos öklével a pultra csapva.

Jelena lassan elzárta a csöpögő csapot, és megfordult.

A férfi hisztérikus tiltakozást várt. Könyörgést, magyarázkodást, a jó hírnév féltését. Ehelyett felesége tekintetében olyan mélységes, megbonthatatlan nyugalom tükröződött, amilyet még sosem látott nála.

— Rendben van, elmegyünk a klinikára — mondta Jelena csendesen, kimérten. — De vésd jól az eszedbe, Igor: abban a pillanatban, amint a mintavevő pálca hozzáér a lányokhoz, a házasságunk megszűnik létezni. Nincs visszaút.

A férfi csak gúnyosan felhorkant:

— Ne fenyegess, Jelena! Nem dőlök be az olcsó színjátéknak. Hivatalos, lepecsételt papír kell a kezembe, nem a teátrális szónoklatok. Megcsináljátok a vizsgálatot, és élünk tovább, mint minden rendes ember. Hacsak nincs valami takargatnivalód.

Így kerültek a laboratórium steril helyiségébe.

A hazaúton Igor már érezte a lányok felől áradó dermesztő csend súlyát. Megpróbálta feloldani a hangulatot:

— Na mi van, madárkáim? Mi ez a némaság? Megvolt a rutinvizsgálat, most már legalább apátok is nyugodtan alszik, kétségek nélkül. Beugrunk egy családi pizzára? Szent a béke?

A lányok meg sem rezzentek. Mereven bámultak ki az autó ablakán; a volán mögött ülő férfi számukra már nem létezett.