Egy pillanattal később Arturo hangját hallottam.
– Cecilia, ne csináld ezt.
– Mit csinálok?
– Mindenki előtt hozol szégyenbe.
– Én? A lányaid elől vetted el az ételt, és most én hozlak szégyenbe?
– Nem volt szükségük homárra.
– Nem a homárról van szó.
A sofőr lassított egy piros lámpánál. Az utcai lámpa sárga fénye végigcsúszott a lányok arcán. Mariana lehunyta a szemét, mintha aludna, de láttam, hogy hallgatózik.
– A vendégek nem tudnak fizetni – mondta Arturo halkabban. – Azt mondták, hogy az esemény felelőse én vagyok. Segítened kell.
– Te írtad alá a kötelezvényt.
– Az csak a te szüleidnek szólt.
– És a másik papírt?
A vonal elnémult.
– Milyen másik papírt? – kérdezte végül.
– A rendezvény szerződését. Azt, amelyen te és Graciela szerepeltek megrendelőként.
– Én nem írtam alá semmit.
– Dehogynem.
Nem mondtam el neki, hogy a szerződést nem véletlenül készítettem el két példányban. A vendégek azt hitték, Arturo fizet mindent. Én csupán a dekoráció előlegét utaltam át, mert Sofía, az étterem vezetője, régi barátnőm volt. A maradékot a vacsora után kellett rendezni.
Amikor a taxi megállt anyám lakásánál, Mariana kiszállt, és megfogta a kezem.
– Ugye nem megyünk vissza hozzájuk?
– Nem, amíg én döntök erről.
Anyám, Elena, az ajtóban várt. A kezében egy kék kerámia bögrét tartott, amelynek oldalán lepattant a festék.
– Mi történt? – kérdezte.
– Eljött az ideje, hogy Arturo megtudja, kinek a pénzéből élnek évek óta.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?
– Nem a bosszút akarom. A felelősséget akarom.
A telefonom újra csörgött. Sofía volt az.
– Cecilia, itt mindenki kiabál – mondta. – Arturo azt állítja, hogy te csak alkalmazott vagy, és nincs jogod bármiről dönteni.
– Mit mondott a szerződésről?
– Hogy az aláírás nem az övé.
– Akkor tartsd ott az eredeti példányt, és ne adj nekik semmit.
– Megmutassam neki?
– Még ne. Előbb kérd meg, hogy ő maga mondja ki, mit írt alá.
A hívás után anyám leült mellém.
– Cecilia, ha ez napvilágra kerül, a házasságodnak vége lehet.
Az ujjaim a vászontáska piros fonott díszét gyűrték.
– Anya, az a házasság már akkor véget ért, amikor megütött.
Visszahívtam Arturót.
– Gyere ide holnap reggel – mondtam. – Hozd magaddal Gracielát. És ne hozzatok senkit, aki helyettetek beszél.
– Miért?
– Mert mindent megmutatok.
– Cecilia, ha most nem segítesz, elveszítjük a házat.
– Melyik házat?
– A lindavistait.
– Az nem a te neveden van?
– Apámé.
– Akkor nincs mit elveszítened.
A vonal túlsó végén valami keményen az asztalhoz csapódott.
– Te ezt előre kitervelted – sziszegte.
– Nem. Ti terveztétek meg, amikor azt mondtátok, hogy a lányaimnak nem jár saját tányér.
A szembesülés napja
Másnap reggel nyolckor Arturo és Graciela megérkezett anyám lakásába. Graciela arca szürkés volt, a kezében gyűrött kézitáskát szorongatott. Arturo öltönye tegnap még makulátlan volt, most a gallérján egy sötét ételfolt éktelenkedett.
– Mutasd azt a szerződést – mondta.
– Előbb ülj le.
– Nincs időnk ülni.
– Nektek tegnap este volt időtök negyven ember előtt megszégyeníteni a gyerekeimet.
Elővettem az irattartót. A barna bőrborítás recsegve nyílt ki.
Arturo előrehajolt. Graciela a vállam fölött próbált a lapokra nézni.
– Itt van a vendéglátóhely eredeti példánya – mondtam. – Itt az aláírásod. Itt Gracieláé. És itt van az a rész, amely szerint a teljes rendezvényért ti ketten feleltek.
Arturo kikapta volna a kezemből a papírt, but anyám felállt.
– Ha elszakítod, a másolat már úton van az ügyvédünkhöz.
– Ez hamisítvány! – kiáltotta Graciela.
Ekkor megszólalt a csengő.
Sofía állt az ajtóban, kezében egy zöld irattartóval.
– Nem hamisítvány – mondta. – Én láttam, amikor aláírták.
Arturo hátralépett.
Sofía kinyitotta az irattartót, és kivett egy lapot. Nem számla volt, nem felvétel, és nem olyan bizonyíték, amire bárki számított volna. Egy kézzel írt vendéglista feküdt rajta, Arturo saját jegyzeteivel a margón.
– Ezt te adtad át nekem – mondta Sofía. – Azt írtad rá: „A fiúm mindent áll.”
Arturo a lapra meredt. Graciela ajka szétnyílt.
– Ez nem bizonyít semmit – suttogta.
– Dehogynem – felelte Sofía. – A szerződésben az is szerepel, hogy az előleg után a lemondás teljes költséggel jár. Ma délben lejár a határidő.
– Cecilia – mondta Arturo –, kérlek, fizess ki mindent, és majd rendezzük.
– Nem.
– A ház elúszik!
– Nem az én házam.
A férjem tekintete ekkor változott meg. Nem a számla miatt félt. Hanem attól, hogy valami más is kiderülhet.
3. RÉSZ: A bankszámlák titka
Sofía telefonja megszólalt. Ránézett a kijelzőre, majd rám.
– Cecilia, a bankból keresnek. Azt mondják, sürgősen beszélniük kell veled az egyik üzletedről.
Arturo arca megfeszült.
– Melyik üzletedről? – kérdezte túl gyorsan.
Én Sofía kezében lévő telefonra néztem, aztán a férjemre.
– Honnan tudsz te az üzleteimről? – kérdeztem.
Arturo tekintete egy pillanatra a padlóra siklott. Graciela azonban rögtön közbevágott.
– Miről beszélsz? Nincsenek üzleteid.
