A hetvenedik születésnapon az anyósom a lányaim elől is elvette a tányérokat, majd egy csorba lábost lökött elénk: „A kitartottak együtt esznek.”
A poláncói étterem dísztermében negyven ember beszélgetett, nevetett és emelte poharát Nicolás tiszteletére. A hosszú asztalokon homár, óriási garnéla és fehérboros hal illatozott. Mariana, a hétéves lányom, a szalvétáját gyűrögette. Daniela, aki még csak négyéves volt, két kézzel kapaszkodott a ruhám szélébe.
Graciela, az anyósom, úgy állt előttünk, mintha rajtakapott volna bennünket valami szégyenletes dolgon.
– Ezeket a drága tengeri ételeket nem fogják elpazarolni a lányaid – mondta hangosan. – Ha éhesek, egyenek a maradékból ebben a repedt edényben, és legyenek hálásak.
Arturo néhány lépéssel arrébb állt. A kezében pezsgőspohár remegett, de nem a dühtől. Láttam rajta, hogy mindenáron el akarja kerülni a család tekintetét.
– Anya, ne csinálj jelenetet – mondta.
– Én? Én csak kimondom, amit mindenki gondol.
Mariana felnézett rám.
– Anya, mi rosszat tettünk?
A kérdés úgy talált el, mintha valaki belülről szorította volna össze a mellkasomat. Mégis mosolyogtam. Megfogtam a lányaim kezét, és felálltam.
– Semmit, kicsim. Gyere, elmegyünk innen.
A vihar előtti csend
– Cecilia, hová mész? – csattant fel Arturo.
– Oda, ahol a gyerekeimnek nem kell engedélyt kérniük egy tányér ételhez.
A kijárat felé indultam. A csorba lábos széle nekikoccant az asztalnak, és fémes hangon megcsendült. Ezt a hangot később sem tudtam elfelejteni.
Odakint, este fél kilenckor, a Polanco nedves járdáján intettem egy taxinak. Daniela a kabátom ujjába rejtette az arcát. Amikor az autó elindult, a telefonom rezegni kezdett.
Egy hívás. Aztán még egy.
Tíz perc alatt hetvenkét nem fogadott hívás jelent meg a kijelzőn. Graciela, Arturo, újra Graciela, majd Arturo.
– Miért hív ennyit a nagymama? – kérdezte Mariana halkan.
Magamhoz öleltem.
– Most már nem miattatok aggódik, szívem.
Nem mondtam el neki, hogy pontosan miért. Mert én tudtam, mi következik. A számla.
Tíz éve éltem Arturo családjának lindavistai házában. Számukra én mindig az a nő maradtam, aki két lányt szült, de fiút nem. Arturo minden hónapban pénzt csapott az asztalra.
– Tizenötezer peso – mondta ilyenkor. – Ételre, iskolára, számlákra. Oszd be.
Ha jeleztem, hogy nem elég, Graciela fel sem nézett a kötéséből.
– A jó feleség csodát tesz. Te csak költekezni tudsz.
Azt egyikük sem tudta, hogy öt évvel korábban anyámmal egészséges élelmiszereket áruló kis vállalkozást indítottam. Arturo kinevetett, amikor egy összecsukható asztalról müzliszeleteket és természetes termékeket kínáltam.
– Ebből soha nem lesz komoly pénz – mondta.
Nem lett igaza. A kis asztalból négy üzlet lett. A bevételemet azonban elrejtettem előlük, különösen azután, hogy Arturo egyszer megpofozott, amikor nem adtam oda neki a nyereségemet a húga motorkerékpárjára.
Ezért a családja továbbra is szegény Ceciliának hitt.
A csapda bezárul
A születésnap előtt Arturo kölcsönkért a szüleimtől kétszázötvenezer pesót a lakomára.
– Kérd meg őket – parancsolta. – Én majd visszaadom.
– A megtakarításukat akarod felhasználni, hogy eljátszd a gazdag fiút?
Az arca megkeményedett.
– Ha nem segítesz, fogd a lányaidat, és takarodj.
Graciela elégedetten mosolygott.
– Végre férfiként beszél.
Én lehajtottam a fejem.
– Rendben. De a szüleim aláírt kötelezvényt kérnek.
Arturo felnevetett.
– Hozd csak. Olvasás nélkül aláírom. Nekem ez az összeg semmiség.
Másnap reggel egy barna bőrborítású irattartót tettem elé a konyhaasztalra. A benne lévő papírt anyám ügyvédje készítette elő. Arturo csak az első sort olvasta el, aztán a toll után nyúlt.
– Ennyire nem bíztok bennem? – kérdezte.
– Ez a szüleim egész életének megtakarítása.
Graciela már tiltakozni kezdett, Nicolás azonban közbevágott.
– Írd alá, fiam. Aki férfi, az vállalja a szavát.
Arturo a papír fölé hajolt. A toll hegye megérintette a lapot. Én közben a páncélszekrény kulcsát markoltam a zsebemben, és arra gondoltam, hogy tíz év után végre mindenki saját kezével írja le, ki akar lenni.
Arturo aláírta a kötelezvényt, majd vigyorogva rám nézett.
– Na látod? Most már minden rendben lesz.
Azt még nem tudta, hogy a pénzt nem a szüleimtől fogja megkapni, és hogy a lakomára kötött szerződésben egészen más felelősség szerepel.
A születésnap estéjén, miközben a lányok kezét fogva kiléptem az étteremből, a telefonom újra felvillant. A hetvenharmadik hívás volt.
Most felvettem.
– Cecilia! Gyere vissza azonnal! – sikított Graciela. – Az étterem ki akarja fizettetni velünk az egész számlát!
2. RÉSZ: Az első repedések
– Végre elolvasták a szerződést? – kérdeztem, miközben a taxi a Reforma felé kanyarodott.
A vonal túlsó végén Graciela zihált.
– Milyen szerződésről beszélsz? Te fizetted az előleget!
– Csak az előleget fizettem.
– Arturo azt mondta, hogy minden el van rendezve!
– Arturo sok mindent mondott ma este.
A háttérben poharak csörrentek, székek csúsztak a kövön, és valaki hangosan káromkodott. Mariana a térdemen ült, Daniela pedig a kezemben tartott kis vászontáskát szorongatta, amelyben a kedvenc fahéjas kekszeit vittem magammal. A táska szélén egy piros fonott dísz lógott; Daniela készítette nekem az óvodában.
– Add a telefont a férjemnek – mondtam.
– Nem akar veled beszélni! – vágta rá Graciela.
