Apám lassan felállt. A magassága egykor félelmetes volt számomra, de most csak egy megtört, dühöngő embert láttam, aki képtelen elfogadni, hogy elvesztette az irányítást.
– Akkor nincs fiunk – mondta ridegen, kimérten. – Ha a saját vérednél többre tartod az idegeneket meg a gépeidet, akkor ne merj minket családnak nevezni. Meg fogod bánni ezt a napot, David. Esküszöm, meg fogod bánni.
Kivonultak. Andrea zokogva botladozott utánuk, anyám rám sem nézett. Az ajtó becsapódott, és a tágas irodában hirtelen dermesztő csend támadt.
A következő három nap kísérteties nyugalomban telt el. A fejlesztői csapatunk épp egy kritikus infrastruktúra-frissítésen dolgozott három Fortune 500-as logisztikai ügyfelünk számára. Bár próbáltam a munkára koncentrálni, apám utolsó szavai mélyen beleégtek a tudatomba. Nem a fenyegetéstől féltem, hanem a felismeréstől, hogy a családi kötelék számukra sosem volt kölcsönös: csak addig létezett, amíg a hasznukra voltam.
Péntek éjjel, pontosan 2:14-kor szólalt meg a telefonom a hálószoba éjjeliszekrényén.
A speciális, magas prioritású riasztási hang volt az: az Apex Security központi felügyelete. Azonnal felültem az ágyban, a szívem a torkomban dobogott. Felkaptam a telefont.
