Andrea összerezzent, megnyalta a száraz ajkait, de nem szólalt meg. Apám lépett közbe, egy vastag, kopott műbőr mappát dobva elém az asztalra. A mappa tompán csattant a fán.

Nem jelentkeztek be. Nem kopogtak úgy, ahogy az ügyfelek vagy a partnerek szoktak. Úgy léptek be a recepció üvegajtaján, mintha az épület az övék lenne, és apám egyetlen határozott mozdulattal vágta be maga mögött a tárgyaló ajtaját. A zár tompa kattanása úgy visszhangzott a csendes helyiségben, mint egy ítélethirdetés.

– Sikeres céged van, David – mondta apám, Arthur, még le sem ülve. A hangja nem kért, hanem követelt. Az a mély, tekintélyelvű bariton volt, amely gyerekkoromban megbénította az akaratomat, és amelyhez most, hatvankét évesen is görcsösen ragaszkodott. – Add el. Fizesd ki az adósságot, és óvd meg a nővéredet attól, hogy mindent elveszítsen.

Rájuk néztem. Andrea a szék szélére húzódva ült, a táskája pántját gyűrögetve a körmei között. A szeme vörös volt, a tekintete a szőnyeg mintázatára tapadt. Anyám, Eleanor, merev derékkal foglalt helyet mellette, elegáns kabátját le sem vetve, arcán azzal a szigorú, mártíromsággal vegyes megvetéssel, amellyel mindig is kezelte azokat a döntéseimet, amelyeket nem ő irányított.

Egyetlen szó sem hagyta el a számat. Körülnéztem a szobában. Tíz évvel ezelőtt ez a cég, a NexaCore Systems nem volt más, mint egy nyirkos lakótelepi garázs Lakewood külvárosában. Két leharcolt, lomtalanításból szerzett monitor, egy összecsukható kempingasztal, egy zümmögő fűtőtest és egy olyan adathálózati optimalizáló algoritmus, amin napi tizennyolc órát dolgoztam, amíg a szemem be nem vérzett. Amikor ott éltem félkész tésztákon, a szüleim felelőtlen naplopónak neveztek. Amikor kölcsönkértem ötszáz dollárt egy új szerver-tápegységre, anyám a fejemhez vágta, hogy a diplomámat szemétbe dobtam, míg Andrea a családi vacsorákon kínosnak bélyegezte az egész vállalkozásomat. Andrea volt az aranygyermek. Andrea volt a látnok, aki gourmet éttermeket nyitott felkapott belvárosi negyedekben, aki elegáns koktélpartikon mozgott, és akinek az induló tőkéjét a szüleink gondolkodás nélkül biztosították a saját megtakarításaikból és a házukra felvett jelzálogból.

Most pedig itt ültek, a cégem szívében, egy modern, hétszintes irodaházban, és úgy tekintettek rám, mint egyetlen gombnyomással lehívható családi vésztartalékra.

– Mennyivel tartozol, Andrea? – kérdeztem halkan.

– Kilencszáznegyvenezer dollár – suttogta végül a nővérem.

A szám súlya szinte érezhető volt a levegőben.

– Kilencszáznegyvenezer – ismételtem meg lassan, tagoltan. – Miből?

– Nem mindegy az most? – csattant fel anyám, és vékony ujjait ökölbe szorította. – Csőd fenyegeti! A hitelezők már a lakására mennek rá, a beszállítók feljelentéssel fenyegetőznek! Személyes garanciát vállalt a bérleti szerződésekre, a harmadik étterem felújítására, az adóhivatal zárolta a számláit! Ha nem fizet, a bíróság mindent elvisz! Még a ruháit is!

– Rossz üzleti döntéseket hozott – mondtam higgadtan, visszafogva a pulzusomat. – Tudtam az első bezárásáról. Tudtam a másodikról is. Figyelmeztettelek titeket három évvel ezelőtt, amikor a harmadik helyre vett fel uzsorakamatú üzleti hitelt, hogy állítsátok le. Azt mondtátok, irigy vagyok.

– Ő a véred! – kiáltotta apám, és mindkét öklével rácsapott az asztalra. A vizespoharak megremegtek. – Nem érdekel a múlt! A NexaCore ma a becslések szerint legalább tizenöt-húszmillió dollárt ér a piacon. A Sequoia és két másik magántőke-alap is kopogtat nálad, tudom, olvastam a gazdasági lapokban! Eladod a cégedet. Kifizeted a kilencszáznegyvenezer dollárt, a maradékból pedig újrakezded, vagy felosztjuk a családban, hogy mindenkinek meglegyen a jövője!

Lassan visszatoltam felé a mappát. Nem nyitottam ki. Nem kellett látnom a végrehajtási felszólításokat és a kamatos kamatok listáját.

– Nem – mondtam.

A szobában megállt a levegő. Anyám szeme elkerekedett, az arca elfehéredett a dühtől.

– Hogy mondhatsz ilyet? – sziszegte. – Ő a nővéred! Te meg itt ülsz a kényelmes bőrfoteledben, milliomosként pöffeszkedsz, és hagynád, hogy az utcára kerüljön? Ennyire megmérgezett a pénz? Nincs benned semmi emberség?

– Eleanor, nyugodj meg – intette le apám, de a szemeiben parázslott a gyűlölet. – David. Ne játszd meg magad. Nincs más választásod. Nem fogjuk hagyni, hogy a lányunk tönkremenjen, amíg te luxusban élsz.

– Hetvennégy ember dolgozik nálam, apa – néztem egyenesen a szemébe. – Hetvennégy mérnök, adminisztrátor, ügyfélszolgálatos, elemző. Legtöbbjüknek családja van, gyerekei, jelzáloghitele. Az elmúlt tíz évben nem azért hajtottam napi tizenhat órát, nem azért kockáztattam mindenemet, hogy egy kényszereladással feláldozzam hetvennégy ember megélhetését Andrea pazarló, felelőtlen hazardírozásai miatt. Ha most eladom a NexaCore-t egy felvásárló alapnak, az első dolguk lesz lefejezni a céget, kiszervezni a fejlesztést Indiába, és elbocsátani a csapat felét. Az én alkalmazottaim nem fedezetei Andrea kudarcos éttermeinek.

Andrea hangosan felzokogott, arcát a tenyerébe temetve.

– David, kérlek… börtönbe fogok menni… az adócsalás gyanúja is felmerült… kérlek!

Elszorult a torkom, de tudtam, hogy a gyengeség ebben a pillanatban a pusztulást jelentené. Vettem egy mély levegőt.

– Ezt ajánlom fel: fogadok egy független, professzionális csődgondnokot és a legjobb vállalati adósságrendező ügyvédet Denverben. Én állom a tiszteletdíjukat. Kifizetem Andrea lakbérét és alapvető megélhetési költségeit a következő tizenkét hónapban, amíg talpra áll, és tiszta lappal nem indul. De a céget nem adom el. Nem garantálom a hiteleit, és egyetlen cent céges pénzt sem utalok át magánadósságokra, mert az egyébként hűtlen kezelés és bűncselekmény lenne.