Képtelen voltam megfordulni. Ha most belenézek a szemébe – abba a tiszta, őszinte tekintetbe, amelyből csak feltétlen imádat sugárzott azóta a nap óta, hogy vérző térddel rám talált Positano macskaköves sikátorában –, tudtam, hogy menthetetlenül szilánkokra hullok.
– Daniel – suttogtam. A hangom szárazon, erőtlenül csengett, akár a kövön zizegő száraz avar.
– Hé, mi történt? – Lépett egyet, megkerülte a diófa asztalt, és közvetlenül elém állt. Ujjait finoman az állam alá csúsztatta, kissé megemelve a fejemet. Tekintete kutatóan vizsgált; a játékos melegség a másodperc törtrésze alatt váltott át szakmai, diagnosztikai aggodalomba. – Halálosan sápadt vagy. Telefonáltak a klinikáról? A pajzsmirigyledobásod nem stimmel?
– Nem – préseltem ki a torkomon. – A pajzsmirigyem rendben van.
Tekintete ekkor lefelé vándorolt, a jobb kezemben görcsösen szorongatott papírlapra tévedt. A nápolyi magánklinika kék fejléce alig látszott ki a kifehéredett ujjaim közül.
– Az a vérkép lelete? – kérdezte halkan, és a papír felé nyújtotta a kezét. – Hadd nézzem meg.
– Daniel, kérlek, várj… – Próbáltam elrántani a kezem, de késő volt. Már megfogta a lap szélét. Nem tépte ki belőle erőszakkal; sosem volt agresszív. Egyszerűen csak szilárdan fogta, míg végül kénytelen voltam elengedni.
Némán figyeltem az arcát, miközben olvasott.
Láttam a kezdeti értetlenséget, ahogy a homloka ráncba szaladt a szakszerű olasz orvosi kifejezések láttán. Aztán megjelent a hirtelen felismerés fénye: a szakember azonnal felfogta, mit jelentenek a papíron szereplő, egekbe szökő béta-hCG értékek. Az ajkai kissé szétnyíltak, és egy hitetlenkedő, boldog mosoly kezdett kirajzolódni az arca szélén.
– Eleanor… – lehelte, és rám emelte csillogó tekintetét, olyan végtelen, tiszta boldogsággal, ami ebben a pillanatban fájdalmasabb volt egy arculcsapásnál. – Te… te terhes vagy? De hiszen azt mondtad, a New York-i orvosok szerint a petevezetékeid…
– Olvasd tovább, Daniel – vágtam a szavába. A mondat úgy karcolta a torkomat, mintha zúzott üveget nyeltem volna. – Nézd meg a terhességi kort.
Megállt. A mosoly azonnal ráfagyott az arcára.
Láttam, ahogy a sebész hideg logikája felülkerekedik az érzelmeken. Tekintete a papír közepe felé ugrott, ahol az ultrahangos mérések adatai sorakoztak milliméterekben és napokban megadva. Szinte hallani lehetett a fejében kattogó, kíméletlen számításokat.
Tizenkét hét és három nap.
Mi pontosan tíz héttel ezelőtt találkoztunk Amalfi főterén. Az első csókunk nyolc hete történt a tengerpartra vezető meredek ösvényen. És csupán hét hete feküdtünk le egymással először, éppen e ház freskókkal díszített boltívei alatt.
A csend, ami beállt, hangosabb volt a tenger felett tomboló bármelyik viharnál.
Daniel keze lassan leereszkedett, a lelet a nadrágja szárához simult. A vér fokozatosan kiszaladt az arcából; bronzbarnára sült bőre hirtelen hamuszürkévé vált a járomcsontjai felett. A szemében lévő smaragdzöld melegség nem dühbe fordult át, hanem valami mélységes, bénító csalódottságba és gyászba, amit ezerszer nehezebb volt elviselni.
– Daniel… – Leléptem a padlóról feléje, hogy megérintsem a karját, de ő féllépésnyit hátrált. Nem volt benne agresszió; csupán az az ösztönös visszahőkölés, amit az ember érez, mikor simogatásra nyújtja a kezét, és csontig marják.
– Tizenkét hét – szólalt meg. A hangja teljesen tompa volt, mentes mindenféle érzelemtől. – Vagyis… november közepe.
– Igen.
– Mielőtt elhagytad volna Manhattant.
– Igen.
– Mielőtt aláírtad volna a válási papírokat?
– Két nappal előtte – suttogtam, miközben a könnyeim végre áttörték a gátat, és forrón záporoztak végig az arcomon. – Négy hónapja hozzá sem értünk egymáshoz, Daniel. Részegen jött fel a lakásba, sírt, könyörgött, bocsánatot kért azért, amit az anyja művelt. Gyenge voltam. Gyászoltam a tönkrement életemet, és… engedtem neki. Egyetlen éjszaka volt. Egyetlen elhibázott éjszaka.
Daniel elnézett mellettem, a mennyezetig érő üvegfalon túl szikrázó víztükörre pillantva. Egy fehér jacht húzott lassú, átlós csíkot a mélykék hullámokon, maga mögött hagyva a habzó tajtékot, amely szinte azonnal elenyészett.
– Azt mondtad nekem, hogy hónapokkal a papírok aláírása előtt mindennek vége volt – mondta halkan.
– Vége is volt! A lelkemben, az övében, minden létező értelemben véget ért! – könyörögtem, közelebb lépve, kétségbeesetten próbálva megértetni vele a sors morbid fintorát. – Két éven át küzdöttünk érte. Tucatnyi hormonkezelésen mentem keresztül. Megműtöttek endometriózissal. Három lombikprogramot csináltunk végig két sikertelen beültetéssel! A professzorok azt mondták Richardnak, hogy a spermaképe siralmas, nekem pedig azt, hogy a méhnyálkahártyám alkalmatlan a beágyazódásra. Azt állították, statisztikailag lehetetlen orvosi beavatkozás nélkül teherbe esnem!
Megragadtam a kezét. Hideg volt. Azok a kezek, amelyek elcsitították az éjszakai rémálmaimat, amelyek gyengéden simították végig a testem műtéti hegeit, most ernyedten hevertek a szorításomban.
– Nem tudtam róla – zokogtam, hevesen rázva a fejem. – Az életemre esküszöm, Daniel, fogalmam sem volt róla. Másnap reggel, mire felébredtem, ő már elment. Két nappal később Victoria elém tette Serena Vale ultrahangját az ikrekről, és a szemembe mondta, hogy meddő vagyok, és semmi hasznom a család számára. Kétmilliárd dollárt fizettek, csak hogy örökre eltűnjek a szemük elől, és Richard botrány nélkül vehesse feleségül őt. Azért fogadtam el a vagyont, mert halott akartam lenni számukra! Hetekig émelyegtem, miután megérkeztem Ravellóba, de azt hittem, a stressz az! Azt hittem, a válás traumájától mondja fel a szolgálatot a szervezetem!
