Hallgattam.

Aztán Daniel megkérdezte, van-e valami hozzátennivalóm.

“Egy kérdés,” mondtam.

Rebeccához fordultam.

“Úgy gondolja, hogy a munkavállalóknak meg kellene kérdőjelezniük egy vezetői döntést anélkül, hogy félhetnének a büntetéstől?”

“Igen.”

“Úgy gondolja, hogy az ötleteket érdem alapján kell értékelni, függetlenül a munkavállaló beosztásától?”

“Igen.”

“Úgy gondolja, hogy a vezetőknek felelősségre kellene vonniuk, ha döntéseik olyan feltételeket teremtenek, amelyek visszatartják ezeket a dolgokat?”

Megállt.

“Igen.”

“Akkor miért kezeli a terved ezeket a megállapításokat elsősorban a feletted elhagyók kudarcának?”

Rebecca a mappáját nézte.

“Mert nem voltam minden incidensről tudatában.”

“Értem.”

“Nem tudok személyesen több ezer embert felügyelni.”

“Senki sem várja el tőled.”

Felemelte az állát.

“Akkor pontosan mit kérsz tőlem, hogy fogadjam el?”

“Hogy egy vezérigazgató több felelősséget vállal, mint egyéni incidenseket.

Te vagy a felelős azért, hogy a körülötted lévő rendszerek képesek lesznek-e felismerni és korrigálni őket.”

Rebecca csendben volt.

El tudom képzelni, hogy eldönti, hogy vitatkozik-e.

Végül azt mondta: “Azt kéred, hogy ismerjem el, hogy a vezetésem hozzájárult a problémához.”

“Igen.”

Körbenézett az asztal körül.

“Úgy hiszem, segítettem egy olyan céget felépíteni, amely nyomás alatt is teljesít.”

Senki sem szakította félbe.

“Úgy gondolom, annyira a teljesítményre koncentráltam, hogy abbahagytam a kérdést, hogyan értek el ezek az eredményeket.”

Hangja megfeszült.

“Azt hittem, a követelőzés ugyanaz, mint a hatékonyság.”

Rám nézett.

“És tévedtem.”

Azt akartam hinni, hogy ez elég.

De nem az igazgatótanács felelőssége volt automatikus munkahelyi biztonsággal jutalmazni az öntudatot.

Patricia megkérdezte Rebeccát, hogy elfogadna-e egy módosított korrekciós intézkedési tervet, amely konkrét mérföldkövekkel, független felügyelettel és mérhető vezetői normákkal.

Rebecca azt mondta, hogy megteszi.

Aztán Daniel felvetette azt a kérdést, amit mindenki tudott, hogy közeleg.

Maradjon-e Rebecca vezérigazgató?

A testület megvitatta a kockázatokat.

Sterlingnek stabilitásra volt szüksége.

A cégnek hiteles változásra is szüksége volt.

Rebeccának értékes operatív tapasztalata volt, de az eredmények komoly kétségeket vetettek fel azzal kapcsolatban, hogy képes vezetni azokat a kulturális reformokat, amelyeket most már szükségesnek ismert.

A rendezők nem értettek egyet a legjobb útról.

Néhányan azt javasolták, hogy felügyelet alatt tartsák.

Mások úgy vélték, hogy ez aláásná a munkavállalók bizalmát.

Mindkét oldalt hallgattam.

Aztán megszólaltam.

“Amikor beléptem ebbe a cégbe, meg akartam tudni, hogy a vezetők hallgatnak-e rá, hogy nem akart, akinek nincs hatalma.”

Rebecca röviden lehunyta a szemét.

“A válasz, amit kaptam, az volt, hogy nem.”

Körbenéztem az asztal körül.

“De ez a döntés nem a kézfogásról szól.

A mi a leleményekről szól, és arról, hogy hiszünk-e a jelenlegi vezetés helyreállítani a megsérült bizalmat.”

Megálltam.

“Nem hiszem, hogy Rebeccának továbbra is vezérigazgatóként kellene folytatnia.”

A szoba elcsendesedett.

“Elismerem, mit ért el.

Azt is felismerem, hogy a helyettesítése kihívásokat okoz.

De a felülvizsgálat egy mintát mutat, amely másfajta vezetésre van szükség.”

Rebecca rám meredt.

“Ez az utolsó ajánlásod?”

“Igen.”

Egyszer bólintott.

Nem volt kiabálás.

Nem volt drámai követelés, hogy átadja a jelvényét.

Nincs taps.

További megbeszélés után a testület megszavazta a vezetőváltás megkezdését.

A vállalat ideiglenes vezérigazgatót nevez ki, és Rebecca a megfelelő irányítási és foglalkoztatási folyamat keretében távozna pozíciójáról.

Lehetősége volt válaszolni.

Nem harcolt az eredmény ellen.

Amikor a megbeszélés véget ért, maradtam az asztalnál.

Rebecca lassan összeszedte a papírjait.

Aztán odalépett hozzám.

“Azt hittem, már az első napon megcsinálod.”

“Tudom.”

“Készen álltam arra, hogy bosszúnak nevezzem.”

“És most?”

Megnézte a jelentést.

“Most már bárcsak komolyan vettem volna az első figyelmeztetést.”

Nem tudtam, hogy a véleményre, az első bocsánatkérésére vagy arra a pillanatra gondolt-e, hogy nem volt hajlandó kezet fogni.

Talán mindhármon.

“Sajnálom, ami azon a reggelen történt,” mondta.

“Nem azért, mert kiderült, hogy Harold fia voltál.”

Vártam.

“Mert senkinek sem kellett volna így bánniuk.”

Először hittem, hogy érti, mit tett.

Kinyújtotta a kezét.

Megnéztem.

Volt egy pillanat, amikor eszembe jutott, hogy az egész tárgyalóterem elcsendesedett a saját kinyújtott kezem alatt.

Emlékeztem az arcára.

Marcus nevet.

A biztonsági tisztek az ajtónál.

Aztán kezet fogtam vele.

“Köszönöm, Rebecca.”

Röviden tartotta.

“Remélem, meg tudod csinálni azt, amit én nem.”

“Én is remélem.”

A szobából ugyanazzal a kék mappával hagyta el, amit behozott.

Ezzel véget ért Rebecca Collins Sterling Corporation vezérigazgatójaként.

Ez nem volt a munka vége.

A következő hétfőn találkoztam az ideiglenes vezetői csapattal.

Azonnali prioritásaink voltak.

A független felülvizsgálat konkrét személyzeti kérdéseket azonosított, amelyeket meg kell oldani.

A cégnek világosabb szabványokra volt szüksége a munkavállalói javaslatok, a projekt megnevezése, teljesítményértékelések és megtorlási panaszok tekintetében.

A vezetőknek képzésre volt szükségük, de a képzés önmagában nem volt elég.

Olyan eljárásokra volt szükségünk, amelyeket az emberek megértenek, és felelősségre vonásra, amikor ezeket nem követték be.

Minden tanszéket megkértem, hogy azonosítsanak egy meglévő folyamatot, amely visszatartja a hasznos visszajelzést.

Nem húsz.

Egy.

Valami elég specifikus, hogy megváltozzon.

Néhány csapat jól reagált.

Mások homályos előadásokat küldtek, tele olyan szavakkal, mint a felhatalmazás és a kiválóság.

Visszaküldtem őket.

Nem érdekeltek a szlogenek.

Azt akartam tudni, mit tegyen egy alkalmazott, ha egy vezető vállalja a munkáját a dicsőséget.

Tudni akartam, ki értékeli azt az ötletet, amit magyarázat nélkül elutasítottak.