Dante rámeredt. Aztán a tekintete lassan leereszkedett a fényképek körül szétszóródott, hivatalos pénzügyi dokumentumokra. A lapokon feketén-fehéren ott álltak az offshore számlák titkosított útválasztási számai. Azok a számlák, amelyeket Dante kizárólag a kaszinókból származó piszkos pénz tisztára mosására használt. Azok a számlák, amelyekről Valentina az elmúlt három hónapban csendben, apránként, de szisztematikusan szívta el a dollármilliókat.

A bejárati ajtó mellett álló két fegyveres őrre pillantottam. Rocco és Mateo. Az arcuk rezzenéstelen, gránitból faragott maszknak tűnt, de a szemem sarkából pontosan észrevettem a testtartásukban beálló apró, de jelentőségteljes változást. A kezük milliméterről milliméterre közelebb csúszott a zakójuk alatt rejtőző fegyvertokhoz. Hűségesek voltak a Családhoz, ez kétségtelen. De ők ketten a régi Dont, Dante apját bálványozták, aki egykor saját lányaként szeretett és tisztelt engem. Most pedig némán, megvetéssel figyelték, ahogy a jelenlegi főnökük, a birodalom ura valós időben omlik össze és válik nevetségessé egy nő miatt.

– Bolond vagy, Dante – mondtam, a hangom hátborzongatóan nyugodt, szinte suttogó volt, mégis betöltötte a teret. Lassan lehajoltam, a hasam feszülését ignorálva, és felemeltem a kis, fekete bőrkézitáskámat az előszobai padról. – Azt hitted, hogy csak azért, mert csendes voltam, vak is vagyok.

– Isabella, meg ne próbálj kisétálni azon az ajtón! – parancsolta Dante. De a fenyegetés már üresen kongott. Zuhanórepülésben volt, csapdába esett a szeretője árulása és az általam feltárt pusztító igazság között. – Te a feleségem vagy. Te hordod a szíved alatt az örökösömet.

– Én az én fiamat hordom – javítottam ki hideg határozottsággal.

Hátat fordítottam neki. Nem néztem vissza Valentinára, aki mostanra hisztérikusan, fuldokolva zokogott, a padlóra rogyva könyörgött Danténak, hogy hallgassa meg őt. Nem néztem vissza a drága smaragd nyakláncra, amely gazdátlanul hevert a kövön, és nem vetettem egyetlen pillantást sem a hatalmas, ívelt lépcsősorra, amelyen a nászéjszakánkon olyan boldogan és reménykedve sétáltam le. Mindez már a múlté volt. Egy halott élet díszlete.

Nekifeküdtem a nehéz, tömör tölgyfa dupla ajtónak, és kiléptem a metsző, kegyetlen októberi szélbe.

A jéghideg levegő arcul csapott, sokként érte a rendszeremet, de soha életemben nem éreztem még ennyire tisztának. Évek óta először a levegőnek nem volt drága szivarszagú, és nem volt átitatva fojtogató hazugságokkal.

A kavicsos, kör alakú felhajtón egy fekete, páncélozott SUV várakozott, a motorja halkan, egyenletesen duruzsolt. Carlo, egy hatvanas évei végén járó, ősz hajú férfi, akinek bal szemöldökét egy régi, mély heg szelte ketté, a hátsó ajtó mellett állt, egyenes háttal, mint egy katona. Mióta beházasodtam a Családba, ő volt a személyes sofőröm és a testőröm. De ami ennél is fontosabb: ő volt az én édesapám legközelebbi, legigazabb barátja, mielőtt apám elhunyt volna. Carlo hűsége soha nem a Moretti névhez kötődött. Az ő hűsége egyedül és kizárólag hozzám tartozott. És most eljött az idő, hogy ezt a hűséget a gyakorlatban is bizonyítsa.

A háború még csak most kezdődött el.

Kattints a linkre a történet folytatásáért!