1. FEJEZET
A vastag, fekete bőrrel borított portfólió tompa, húsbavágó puffanással csapódott a jéghideg, carrarai márványpadlóra. A hang, mint egy puskalövés, végigvisszhangzott a hatalmas, freskókkal díszített előcsarnokon, megpattanva a boltíves mennyezeten, ám az azt követő néma csend volt az, ami igazán fülsiketítőnek, szinte fojtogatónak hatott. A levegő megfagyott a teremben, mintha az idő maga is megállt volna, hogy tanúja legyen a birodalom összeomlásának.
Dante szorítása a csuklómon percekkel ezelőtt még vasmarokként préselt; ujjai olyan kíméletlen, hanyag kegyetlenséggel vájtak a bőrömbe, ahogy csak egy olyan ember képes rá, akinek egész életében soha, senki nem merte kimondani a „nem” szót. Egy férfi, aki uralkodásra született, és aki a félelmet fegyverként forgatta. Abban a töredékmásodpercben azonban, amint éjsötét, fenyegető tekintete a csillogó márványra esett, és végigpásztázta a szerteszét szóródott papírokat, az a félelmetes, áttörhetetlen szorítás azonnal megereszkedett.
Ujjai úgy hullottak le a karomról, mintha hirtelen izzó, vörös parazsat érintett volna. Az arca, amely az imént még a düh vörösében égett, most teljesen kiürült.
Én meg sem mozdultam. Csak álltam ott, mozdulatlanságba dermedve, nyolc hónapos terhesen. Meg nem született fiának, a vérvonal örökösének súlya ólmos teherként nyomta a medencémet, a derekamat pedig tompa, lüktető fájdalom hasogatta. Mégis, a testem minden fájdalma eltörpült amellett a jéghideg elégedettség mellett, amivel végignéztem, ahogy a város legfélelmetesebb, legkegyetlenebb embere – a férjem – egyetlen pillanat alatt, a szemem láttára veszíti el a tökéletes önuralmát.
Dante üveges tekintettel bámulta a kupac legtetején heverő fényképet. A felvétel egy nagy felbontású, éles megfigyelési fotó volt, amely mindössze három nappal ezelőtt készült. A képen Valentina szerepelt – az a nő, aki most is ott állt tőle alig egy karnyújtásnyira, viselve az én egyedi, mélyvörös selyemruhámat, miközben karcsú ujjai halott anyósom felbecsülhetetlen értékű smaragd nyakláncát szorongatták. A fotón Valentina egy színházi negyedben megbúvó, füstös, olcsó étkezde hátsó, árnyékos bokszában ült. És nem volt egyedül. Vele szemben, a kopott műbőr ülésen egy férfi foglalt helyet, aki éppen egy vastag, titkokkal teli manilaborítékot csúsztatott át neki az asztalon.
Alexei Volkov.
A rettegett orosz szindikátus feje. Az az ember, aki tavaly tavasszal hidegvérrel elrendelte Dante nagybátyjának kivégzését.
– Mi… mi a fene ez? – dadogta Dante. A hangja, amely máskor hegyeket mozgatott meg, és embereket küldött a halálba, most rekedt volt és erőtlen. A szín olyan gyorsan szökött ki az arcából, hogy olajbogyó színű bőre hamuszürke, beteges árnyalatot öltött.
Valentina, akinek arcán még az imént is az a gőgös, öntelt vigyor ült, amiért azt hitte, megnyerte a háborút, előrehajolt, hogy megnézze, mi borította ki ennyire a szeretőjét. A mosolya a másodperc töredéke alatt semmivé foszlott. Hangosan, fuldokolva zihált fel, és egy hirtelen, megbotló lépést hátrált, mintha a padlón heverő papírok mérges kígyókká változtak volna.
– Dante, várj, kérlek, meg tudom magyarázni… – kezdte vékony, reszkető hangon.
– Fogd be a szád! – szisztegett Dante, bár a szavai nélkülözték azt a mennydörgő, parancsoló tekintélyt, amihez mindenki hozzászokott. Túlságosan is meg volt döbbenve. A mellkasa sebesen, zihálva emelkedett és süllyedt a méretre szabott, sötétszürke selyemmellénye alatt. Felnézett rám, a szemeiben a zavarodottság és a felismerés vihara tombolt. – Isabella… honnan… honnan szerezted ezeket?
– Tényleg azt hitted, hogy csak ülök ebben a hatalmas, üres házban, babaváró bulikat tervezgetek, selyemszalagokat válogatok, miközben te irányítod a Családot? – kérdeztem halkan.
A hangom nem remegett meg. A legapróbb bizonytalanságnak sem volt nyoma benne. Minden könnyemet, minden fájdalmamat és kétségbeesésemet elsírtam már a vaksötét éjszakákban az elmúlt három hét során. Attól a pillanattól kezdve, hogy először megéreztem Valentina olcsó, émelyítően édes, vaníliás parfümjének fojtogató illatát Dante inggallérjain. A gyászidőszakom véget ért; most az elszámolás következett.
– Isabella – szólalt meg újra Dante, és egy óvatos lépést tett felém. Kezeit békítő, könyörgő mozdulattal emelte fel, de ez a gesztus csak még jobban undorított, mint a korábbi agressziója. – Kérlek, hallgass meg. Ez… ez egyáltalán nem az, aminek látszik.
– Ez pontosan az, aminek látszik – válaszoltam jéghidegen, és én is hátraléptem egyet, hogy véletlenül se érhessen hozzám. Nem bírtam elviselni a közelségét. – Egy patkány, Dante. Egy beépített kém Volkovnak. Te pedig behoztad őt az otthonunkba. A szentélyünkbe. Megadtad neki a kapuk biztonsági kódjait. Hagytad, hogy abban az ágyban aludjon, abban a selyemben hemperegjen, ahol a gyermeked megfogant. És mindezt miért? Mert túlságosan arrogáns, túlságosan elvakult voltál ahhoz, hogy elhidd: bárki is képes túljárni az eszeden.
Valentina pánikba esett. Az eddigi magabiztos, csábító álarca darabokra hullott. Reszkető ujjai közül kiejtette a smaragd nyakláncot. A nehéz, színarany foglalat éles, csattanó hanggal csapódott a márványnak, a drágakövek zölden villantak a kristálycsillár fényében.
– Kényszerített engem! – sikoltozott élesen, és kétségbeesetten ragadta meg Dante öltönyének ujját, mintha az élete múlna rajta. És talán azon is múlt. – Dante, Volkov megfenyegette a húgomat! Meg akarta ölni őt! Soha nem adtam át neki semmi igazán fontosat, esküszöm az életemre! Ez a nő hazudik, manipulálta ezeket a rohadt fotókat, mert féltékeny, mert tudja, hogy engem szeretsz!
