– Nóra? – hallottam Farkas rekedt, fáradt hangját a vonal túlsó végén. – Hol van most? Pontosan hol van?

– A ravatalozónál vagyok, Farkas úr. A családom kitiltott, és Márton most akarja elvenni a nagyapa iratait.

– Ne menjen haza! És semmiképpen, semmilyen körülmények között ne adja át senkinek azt a mappát! Én is odatartok!

Márton hirtelen újra megpróbálta kicsavarni a kezemből a kulcsot, de a rendőr határozott mozdulattal megragadta a karját.

– Uram, még egyetlen mozdulat, és kénytelen vagyok megbilincselni!

A bátyám elhallgatott. A szeme olyan idegenné és ridegké vált, amilyennek gyerekkorunkban láttam utoljára, amikor a folyóparti stégnél hirtelen elengedte a kezemet, és azt mondta, ússzak ki a mély vízből teljesen egyedül.

– A nagyapánk halott – mondta rekedten. – Mit akarsz még tőle? Miért nem hagyod békén a múltat?

– Az igazat akarom, Márton – feleltem. – Csak az igazat.

Emil a furgon felé intett a fejével.

– Az üvegházhoz kell mennünk. A kulcs oda való. A nagyapa ott rejtette el a legfontosabb bizonyítékot.

Délután négy óra lett, mire a temetési harang utolsó kongása elhalkult a dombok alatt. A rendőrök két kocsival követtek bennünket a Varga-birtok belső udvarára. A régi, rozsdás üvegház ajtaja nyögve, nyikorogva nyílt meg előttünk, a nedves betonpadlón pedig ott feküdt az a bizonyos, megrepedt kőlap, amelyről a nagyapa beszélt. Márton még egyszer, utolsó esélyként utolért minket az ajtóban.

– Ha felnyitod azt a dobozt, Nóra, mindent elveszítesz. A nevedet, a munkádat, a jövődet. Hagyjuk abba!

– Már mindent elvettél, Márton. Nincs mit veszítenem.

A kőlap alatt egy nehéz, porlepte vasdoboz körvonala rajzolódott ki a homályban. Emil letérdelt a hideg betonra, és a rozsdás kulcsot a zárba illesztette. Aztán hirtelen megtorpant, és felnézett rám.

– Van még valami – mondta halkan. – A nagyapja azt kérte tőlem: ha a doboz kinyílik, előbb hallgassuk meg a hangfelvételt. De csak akkor, ha Márton is ott van velünk…

3. Rész: A hang a dobozból és a végjáték
– De csak akkor, ha Márton is itt van – fejezte be a mondatot Emil, és a nehéz vasdoboz fedelet hirtelen felpattatta.

A doboz belsejében a nedves levegő ellenére tökéletesen szárazon lapult egy régi típusú, elemes magnó, három fekete kazetta, egy vastag, barna borítójú kézírásos füzet és az a bizonyos szürke, viaszpecsétes boríték. A borítékon nagyapám jellegzetes, határozott kézírásával ez állt: „Nórának szól, amikor már senki másnak nem hisz a világon.”

A kezem úgy remegett, mintha áramütést kaptam volna, amikor felvettem a borítékot. A viaszpecséten a Varga család hivatalos címere helyett egy apró, repedt kőlap rajza látszott – pontosan az, amelyen éppen ott álltunk mindannyian.

– Ez egy ócska hamisítvány! Ezt bárki összeállíthatta! – kiabálta Márton, de a hangja már repedezett.

– Akkor miért vagy ilyen halálsápadt, Márton? – kérdeztem, és a szemébe néztem. – Miért remeg a térded?

– Mert meg akarsz manipulálni minket. Be akarod sarazni a családi emlékeket.

Farkas András ügyvéd ekkor lépett be az üvegház ajtaján. A drága kabátjáról olvadó hó és esőcseppek csöpögtek a betonra, a kezében pedig egy nehéz, fekete bőr aktatáskát lógatott.

– Nem manipulációról van szó, Márton. Bizonyítékról – mondta az ügyvéd nyugodt, mély hangon.

Júlia hátrált egy lépést a sarok felé, a szeme kerekre nyílt.

– Maga… maga tudott erről az egészről, Farkas úr?

– Én készítettem elő mindent Varga József kifejezett kérésére – felelte az ügyvéd, és letette a táskáját a mellette lévő asztalra.

– Akkor miért hallgatott három teljes héten át? Miért nem segített nekem? – kérdeztem szemrehányóan.

Farkas arca megnémult egy pillanatra, majd megrázta a fejét.

– Mert Márton azzal fenyegetett, hogy ha megszólalok, a feleségemet és a külföldön tanuló lányomat is tönkreteszi, bíróság elé rángatja hamis vádakkal. Tegnap este azonban, miután a nagyapa halotti bizonyítkát aláírták, személyesen adtam át a rendőrségnek a teljes iratanyagot, a könyvelés másolatait és a biztonsági kamerák felvételeit. Mindent.

Márton hirtelen felkapta a fejét, a tekintete cikázott az ügyvéd és a rendőr között.

– Mit tett? Milyen iratokat adott át?

A rendőr fötörzsőrmester némán előhúzott egy kis hordozható lejátszót, és bekapcsolta a magnót. Először csak a szalag sercegése, a mélyről jövő zaj hallatszott, majd hirtelen nagyapám fáradt, de mégis kristálytiszta, erős hangja töltötte be a dohos üvegházat.

„Nóra, ha ezt a felvételt hallod, az azt jelenti, hogy Márton végrehajtotta azt, amitől éveken át a legjobban féltem. Két éve ő lopja a pénzt a gazdaság számláiról, ő hamisította az aláírásokat, és a te nevedre utalta a hiányzó összegeket, hogy téged tegyen felelőssé a sikkasztásért. Azt is tudnod kell az igazságról, Nóra: Márton nem a fiam. A háború utáni káoszban, egy elhagyott vonaton találtuk, és a lányom, Anna fogadta magához jószívből. A vér szerinti rokonaink mind elvesztek, de én Mártont is unokámként szerettem volna – ám ő a pénzt és a hatalmat választotta a szeretet helyett.”

A világ egyetlen pillanatra teljesen elnémult körülöttünk. A fák zúgása is megszűnt. Nagyapám hangja halkan folytatta a kazettán: