A ravatalozó mögött, a szélben vadul hajladozó, öreg nyírfák sötétlő vonala között megláttam nagyapám kopott, sötétzöld furgonját. A vezetőülésen egy idegen férfi ült, akit soha életemben nem láttam a környéken. Amikor észrevette, hogy nézem, leállította a motort, kiszállt a furgonból, és egy nehéz, rozsdás vas kulcsot szorított erősen a markában.
– Nóra Varga? – kérdezte, miközben odalépett hozzánk a saras ösvényen.
– Igen, én vagyok.
– Akkor végre ideért. A nagyapja azt hagyta meg nekem, ha bármi történik vele, ezt a kulcsot és a hozzá tartozó iratokat csak magának adhatom oda. Senki másnak.
Márton felkiáltott, és a hangja szinte visszhangzott a fák között:
– Ne adjon neki semmit! Az az irat az enyém! Az a család tulajdona!
Az idegen férfi hirtelen rám nézett, majd a kabátja alól előhúzott egy vékony, de vaskos szürke irattartó mappát. A kapu felől ekkor élesen megszólalt egy rendőrautó vészjósló kürtje, és három egyenruhás rendőr szállt ki belőle. A bátyám hirtelen feléjük fordult, én pedig láttam, hogy az idegen keze megremeg, és lassan a mappa zárszerkezetéhez nyúl…
2. Rész: A vihar előtti csend és a rendőrség érkezése
A férfi ujjai lassan a mappazárhoz értek, de mielőtt felnyithatta volna a titokzatos tokot, Márton vad tigrisként odaugrott, és teljes erejéből kitépte az irattartót az idegen kezéből.
– Ez magántulajdon! Nincs semmiféle jogotok hozzányúlni! – ordította a bátyám, és a kétségbeesés sütött a vonásaiból.
A mappa kemény sarka hirtelen végigkarcolta a férfi arcát a nagy rántás közben. Egy vékony, élénkpiros csepp vér jelent meg a szája mellett a bőrön, én pedig önkéntelenül előreléptem, hogy megvédjem az idős sofőrt.
– Add vissza azonnal! – kiáltottam Mártonra.
– Nem tudod, mibe keveredsz, Nóra! Nem tudod, mit teszel! – sziszegte a bátyám, miközben a hóna alá szorította a mappát, mintha az élete múlna rajta.
A rendőrök ekkor értek oda a kaputól a ravatalozó bejáratáig. A csoport élén egy idős, ősz bajuszú, tapasztaltnak tűnő fötörzsőrmester haladt, aki felemelte a kezét, megállítva a feszültséget.
– Mindenki maradjon a helyén! Kezeket látni! Ki bántotta meg ezt az urat? Itt mi történik?
– Senki sem bántotta – vágta rá Márton azonnal, miközben próbálta leplezni a zihálását. – Ez a nő betört a családi szertartásra, zavarja a gyászt, és most botrányt rendez a ravatalozó előtt.
– Nem törtem be sehova! Kitiltottak a saját nagyapám temetéséről! – kiáltottam a rendőr felé.
– Ugyanaz a kettő – felelte Márton gúnyosan.
Az ősz bajuszú rendőr komoly arccal rám nézett.
– Kérem a személyazonosító okmányait, kisasszony.
Gyorsan előhúztam a koptatott bőr tárcámat. A nagyapám fekete-fehér igazolványképe mögött ott lapult az a régi családi fénykép, amelyet még gyerekkorunkban készítettünk az üvegház előtt. Márton egész életében azt állította, hogy a képen a fiú, aki mellettem áll, ő maga. Csakhogy abban a pillanatban, ahogy a rendőr kezébe adtam a papírt, hirtelen eszembe jutott egy apró részlet: a képen szereplő fiú nyakán nem volt ott az a jellegzetes anyajegy, amely Márton hátán és nyakán ott díszelgett. És ekkor fülcsengésként hallottam a nagyapám régi szavait: „A fényképek gyakran hazudnak, Nórikám, de a szíved soha.”
Az idegen férfi, akinek a vér csordogált az arcán, megtörölte a sebét egy zsebkendővel.
– A nevem Szabó Emil – mondta a rendőrnek. – Én vezettem Varga József furgonját az utolsó öt évben. Én hordtam a piacra a termést, én segítettem neki a birtokon.
– Miért nem ismertelek eddig a birtokon? – fordultam hozzá döbbenten.
– Mert Márton úr szigorúan megtiltotta, hogy bárki kapcsolatba lépjen magával a családból. Azt mondta, maga elszökött a pénzzel, és nem akar látni minket.
A bátyám elvörösödött, majd ismét előrelépett.
– Hazudik ez az ember! Ez a sofőr korábban pénzt követelt apánktól… tőlem! Zsarolt minket!
– Nagyapámtól – javítottam ki hidegen. – Ő nem volt a te apád, Márton. Soha nem is volt az.
A csend, ami ezután következett, élesebbnek és hidegebbnek bizonyult, mint a novemberi szél. Márton tekintete azonnal a sáros földre zuhant; a hüvelykujjával görcsösen tépni kezdte a mandzsettájáról már alig lógó kék cérnaszálat, amíg az utolsó fekete gomb is le nem esett a sárba.
Emil a rendőrre nézett, és a kezében tartott kulcsot felmutatta.
– Uram, én ezt a mappát és a dobozt nem őrizhetem tovább. Varga József végrendelete és utolsó rendelkezése szerint ezeket kizárólag Nóra kisasszony jelenlétében szabad felnyitni az üvegházban.
– Végrendelet? Milyen végrendelet? – kérdezte a rendőr, miközben a jegyzetfüzetébe pillantott.
Júlia hirtelen felnevetett, de a hangja törékeny volt és hamis.
– Ez teljes képtelenség! Az ügyvédnél van minden hivatalos, hiteles irat. Az egész vagyon Mártoné.
– Melyik ügyvédnél? – kérdeztem élesen.
– Farkas Andrásnál. Ő a család jogi képviselője évtizedek óta.
Ekkor hirtelen megszakította a feszültséget a telefonom rezgése. A kijelzőre pillantottam: az ügyvéd, Farkas András neve villogott rajta. Három teljes hete próbáltam elérni, napi szinten küldtem neki üzeneteket a nagyapám rejtélyes haláláról és a kizárásunkról, de soha nem válaszolt. Most reszkető ujjakkal nyomtam meg a hívásfogadó gombot.
