— A pénzt nem lopták el, Julian — folytatta Eric, miközben tekintete a kis Leóra tévedt, aki még mindig a plüssnyulat szorongatta. — Te utaltad át offshore számlákra. Sarah rájött. Rájött, hogy mit teszel, és el akart hagyni… pont úgy, ahogy Audrey. És azon az éjszakán Sarah fékcsöve elvágódott. Öt évig éltem abban a bűntudatban, hogy nem tudtam megmenteni a sógornőmet. De nem hagytam, hogy Audrey-val és a születendő gyermekemmel is ezt tedd.
Julian hátrált egy lépést, szemei vadul forgtak.
— A te gyermekeddel…? — nevetett fel hisztérikusan Julian, miközben a hangja megtört. — A feleségemmel feküdtél le, te mocsok?! És most te játszod az erkölcsi hőst?!
— Bmesélted magadnak, hogy Audrey megcsalt, igaz? — lépett előre Audrey, és a hangjában lévő nyugalom elhallgattatta Julian őrjöngését. — Mert az egoizmusod nem bírta volna elviselni az igazságot. Eric soha nem nyúlt hozzám, Julian.
Audrey lassan leoldotta a csuklójáról azt a finom, vékony aranykarkötőt, amelyet Julian még az esküvőjük napján adott rá, és az asztalra fektette.
— Hét évvel ezelőtt, mielőtt összeházasodtunk volna, rákos voltál — folytatta Audrey, és egy könnycsepp végre lefejlődött az arcán, áttörve az acélos páncélt. — A kemoterápia előtt lefagyasztattad az ivarsejtiedet. De az orvosok szerint a mintáid nem voltak életképesek. Amikor két évvel ezelőtt gyermeket akartunk, te titokban, névtelen donor segítségével végeztetted el a mesterséges megtermékenyítést. Emlékszel? Te választottad ki a donort egy nemzetközi adatbázisból. De soha nem volt bátorságod elmondani nekem, mert a büszkeséged fontosabb volt, mint a bizalom.
Julian megdermedt. A szája nyitva maradt, de hang nem jött ki rajta.
— A tegnapi genetikai teszt csak azt bizonyította, amit te már évek óta tudtál: hogy biológiailag nem a tiéd a baba — mondta Audrey, miközben óvatosan megsimogatta a hasát. — De ez a gyermek a mi közös vágyunkból született. Te tudtad az igazságot, mégis felhasználtad ellenem ebben a teremben, hogy megalázz, hogy őrültnek és hűtlennek beállíts… miközben a szeretőddel lassan megmérgeztetek engem.
Clara ekkor zokogásban tört ki, és térdre hullott a padlón.
— Én nem tudtam… Julian azt mondta, csak egy kis nyugtatót adunk neki, hogy aláírja a papírokat! Én nem akartam bántani a babát! — visította, de a rendőrök már bilincsbe verték a csuklóját.
Norris bíró leütötte a kalapácsot. A hang úgy csattant, mint egy ítélet a múlt felett.
— Julian Vance, Clara Sterling — mondta a bíró keményen. — Önöket emberölési kísérlet, gyermeki tanú megfélemlítése és hatóság félrevezetése gyanújával őrizetbe veszem. Az óvadék lehetőségét megtagadom.
Amikor a rendőrök Julian csuklójára kattintották a bilincset, a férfi nem küzdött. Összeomlott. A tekintete találkozott a hatéves fia tekintetével. Leo nem sírt már. Lassan kilépett a bírói emelvény mögül, odalépett Audrey-hoz, és gyengéden megfogta az állapotos nő szabadon maradt kezét.
— Anya… most már hazamehetünk? — kérdezte a kisfiú halk, tiszta hangon.
Audrey nem nézett vissza a férfira, akit egykor szeretett, sem a nőre, aki el akarta pusztítani az életét. Lassan letérdelt Leóhoz, átkarolta a kisfiút, és a homlokára puszit nyomott. Eric csendben odalépett hozzájuk, és óvón mögéjük állt, pajzsot vonva köréjük a világ szeme elől.
A tárgyalóteremből kifelé menet Audrey még egyszer utoljára megállt a dupla ajtóban, beletenyerelt a fénybe, ami a folyosó ablakain át áradt be, és mélyet lélegzett — most először kilenc hónap után úgy érezte, hogy a tüdő megtelik tiszta, mérgezetlen levegővel.
