— Amikor apa meg ő eljöttek hozzánk, míg anya aludt… — dadogta halk hangon Leo. — Azt hitték, alszom a kanapén. De én a kisautóimat kerestem. Ez a néni elővett a táskájából egy kis üveget, és valami port szórt anya gyógyteájába. És amikor megkérdeztem, mit csinál, Clara néni megragadta a karomat… nagyon fájt… és azt mondta, anya hamarosan elmegy nagyon messzire, és ha egy szót is szólok, rossz embereknek adnak oda.

— Ez baromság! Hazugság! — Clara hirtelen felpattant, és Julianra meredt. — Julian, mondd meg nekik! Ez a te ötleted volt! Te kértél meg, hogy szerezzem meg azokat a szereket, hogy beszámíthatatlanná nyilváníttassuk, és megkapd a teljes vagyont meg a céget!

A hallgatóság soraiban hangos morajlás futott végig. Audrey ügyvédje azonnal bekapcsolta a hangrögzítőt a telefonján.

 

Julian arca még fehérebb lett.
— Clara, fogd be a szád! Elment a józan eszed?!

— Hogy nekem ment el az eszem?! — sikította Clara, megérezve, hogy a férfi magával rántja őt a mélybe. — Bíró nő! Hangfelvételeim vannak! Ő kényszerített rá! Azt mondta, ha Audrey magától lemond mindenről, nem kell megvárnunk az elmeorvosi szakértői véleményt!

— Elég volt! — dörrent rájuk Norris bíró. — Teremőr, zárja be az kijáratokat! Értesítsék a Crestview-i rendőrséget! Ebben a teremben épp most tettek vallomást egy terhes nő és születendő gyermeke elleni súlyos bűncselekményről és életveszély okozásáról.

De Julian mintha már meg sem hallotta volna a bírót. Audrey-ra szegezte a tekintetét. És a szemében a félelem helyett hirtelen egy sarokba szorított, mindent elveszített ember vad, elkeseredett gyűlölete lobbant fel.

— Azt hiszed, nyertél? — sziszegte, és tett egy lépést Audrey felé, miközben a teremőr már felé sietett. — Azt hiszed, mindent elvehetsz tőlem, és emelt fővel elsétálhatsz?

— Ne menjen a ügyfelem közelébe! — lépett közéjük az ügyvéd.

— Kussolj! — Julian rámutatott Audrey-ra. — Nem mondtad el nekik, igaz, Audrey? Meséld el a bírónak, kié az a gyerek! Rajta, mutasd meg nekik a genetikai teszt eredményét, ami tegnap reggel érkezett meg!

Audrey megdermedt. Az arcából kiszaladt az utolsó csepp vér is. Tehetetlenül pillantott Leóra, majd a bíróra, az ajka megremegett.

— Mire céloz, Mr. Vance? — kérdezte szigorúan a bíró, egy intéssel megállítva a teremőrt.

— Arra, Bíró nő — Julian keserűen, szinte őrülten felnevetett, miközben a zakója belső zsebéből előhúzott egy négyrét hajtott papírlapot —, hogy az a gyerek egyáltalán nem az enyém! És Audrey ezt az első pillanattól kezdve tudta! Eljátszotta a szent áldozatot, miközben eladta a cégem üzleti titkait a legnagyobb riválisomnak!

A dokumentumot az emelvényre, a bíró elé dobta.

Clara tátott szájjal fagyott le, pillantását Julian és Audrey között váltogatva. A teremre ismét síri csend telepedett.

Audrey vett egy mély lélegzetet, majd lassan felállt a helyéről, tudomást sem véve a hasában nyilalló éles fájdalomról. A szemében már nem voltak könnyek. Helyüket olyan hideg, acélos elszántság vette át, amire senki sem számított tőle.

— Így van, Julian — mondta Audrey halkan, de úgy, hogy a teremben minden egyes ember tisztán hallotta. — Ez a gyerek valóban nem a tiéd. És a teszt eredménye is valódi. De elfelejtettél megemlíteni egy apró részletet…

Audrey belenyúlt a táskájába, elővett egy vastag, a körzeti ügyészség pecsétjével ellátott borítékot, és Julian papírja tetejére fektette.

— Nem adtam el a céged titkait, Julian. Átadta őket az ügyészségnek. Mert azok a „titkok”… olyan pénzügyi dokumentumok, amelyek bizonyítják, hol van valójában az a hárommillió dollár, amit öt évvel ezelőtt állítottál be ellopottként… Pontosan azon a napon, amikor Leo édesanyja meghalt.

Julian hátrahőkölt, mintha áramütés érte volna. A légzése akadozóvá vált.

— Te… te ezt nem tehetted… — nyögte ki.

— De nagyon is megtehettem — nézett Audrey egyenesen a szemébe. — És a gyermekem valódi apja mindent tud. Mert ő az a férfi, aki éppen most lép be azon az ajtón.

A tárgyalóterem nehéz tölgyfa ajtaja lassan kitárult. A belépő férfi nem egy ismeretlen idegen volt, és nem is egy rivális cég elegáns igazgatója. Egy sötétkék egyenruhás, őszülő halántékú férfi volt az — Eric Vance, Julian bátyja, a Megyei Seriffhivatal vezető nyomozója.

Julian arca eltorzult a döbbenettől.

— Eric…? — suttogta Julian, ahogy a hangja elcsuklott. — Te… ti mit műveltek?

Eric nem nézett a testvérére. Egyenesen a bírói emelvényhez sétált, átadott egy hivatalos elfogatóparancsot Norris bírónak, és csak utána fordult Julian felé. A szemeiben nem harag volt, hanem mély, gyógyíthatatlan fájdalom.

— Öt évvel ezelőtt, amikor a feleséged — az én sógornőm, Sarah — meghalt abban a gyanús autóbalesetben, elhittem neked, hogy a cégből eltűnt hárommillió dollárt egy névtelen hacker lopta el — mondta Eric, a hangja rekedt volt a fojtogatott könnyektől. — Elhittem, mert a testvérem voltál. De amikor Audrey fél évvel ezelőtt eljött hozzám a titkos bankszámlák kivonataival, kénytelen voltam kinyitni a szemem.

A teremben senki sem mert lélegezni. Clara lassan hátrálni kezdett a kijárat felé, de egy egyenruhás rendőr csendben elállta az útját.