Tamara Ivanovna tekintete zaklatottan cikázott a falak és a padló között, ujjai görcsösen matattak kabátja zsebében.

– Az orvosok mindig túldramatizálják a helyzetet… Fiatal szervezet, regenerálódik, idővel helyrejön…

– Semmi sem jött helyre, anya! – emelte fel hangját Andrej, és a szavak súlyos pörölyként nehezedtek a térre. – Teljes, visszafordíthatatlan sterilitás. Tizenhét évvel ezelőtt véglegesítették a diagnózisomat. Soha, a legapróbb biológiai esélyem sem volt arra, hogy természetes úton nemzzek egyetlen gyermeket is! Érted már végre, vagy mondjam még világosabban?!

Az idős asszony háta a fogasnak ütődött, tüdejéből sípolva tört elő a levegő.

– Hogy… micsoda? Te hazudsz… Csupán mentegetni próbálod ezt a hitvány asszonyt!

– Mesterséges megtermékenyítés útján vállaltunk gyermeket, anya! – vágott közbe Andrej, és hangjában megsemmisítő düh vibrált. – A perinatális reprodukciós központban! Hivatalos, törvényes eljárás keretében, donor segítségével!

Andrej olyan közel lépett az anyjához, hogy az asszony érezte fia felhevült lélegzetét.

– Én magam írtam alá valamennyi orvosi nyilatkozatot. Én kísértem Tanyát minden egyes vizsgálatra, és én hitelesítettem a donorspermára vonatkozó dokumentációt! Írásos, megdönthetetlen apasági beleegyezést tettem jóval azelőtt, hogy a beültetés egyáltalán megtörtént volna!

A széttépett lelet darabjai lassan a linóleumpadlóra hullottak, Tamara Ivanovna sáros cipője köré szóródva.

– A hatályos törvények értelmében az a férfi, aki hozzájárulását adja az asszisztált reprodukcióhoz, visszavonhatatlanul és kizárólagosan a gyermek törvényes apjának minősül! Ebben a hazában egyetlen bíróság, egyetlen jogász sem vitathatja el tőlem az apaságomat!

Andrej felülről, átható undorral nézett le az anyjára; tekintetéből olyan mély csalódottság és megvetés sugárzott, hogy az idős asszony valósággal összeroskadt előtte.

– Danya a fiam. Az én fiam, és Tanyáé. Vér szerint nem, de szívben, lélekben, törvényben és felelősségben örökre a mienk.

Tamara Ivanovna hangosan, zihálva kapkodott levegő után. Arcából teljesen kifutott a vér, sötétvörös pírját ólomszürke, ernyedt sápadtság váltotta fel. Értetlen, riadt tekintettel nézett hol a némán álló menyére, hol a rendíthetetlen fiára.

– De… Andrejcsik… ha ti ilyen eljárásra kényszerültetek… miért nem avattál be engem? – rebegte elcsukló, panaszos hangon. – Hiszen az édesanyád vagyok… Én csak védelmezni akartalak a csalódástól, jót akartam neked…

– Jót akartál?! – Andrej hangja felharsant, szétfeszítve a folyosó csendjét. – Betörsz a házunkba egy aljas módon levágott hajtinccsel! Megcsonkítasz egy békésen alvó négyéves kisgyermeket! A félretett pénzedet arra herdálod el, hogy beszennyezd a feleségemet, és megfoszd a fiamat az otthonától!

A férfi mély lélegzetet vett, öklét úgy megszorítva, hogy az ujjai belesajdultak.

– És akarod tudni, miért nem mondtuk el neked? Azért hallgattunk, mert Tanya könyörgött érted!

Az anyós megrezzent, és döbbenten meredt a menyére.

– Igen, pontosan Tanya! – folytatta keserű, metsző gúnnyal Andrej. – Ő óvta meg a mérgező nyelvedet a bűntől! Azt mondta: „Andrej, ne terheld ezzel édesanyádat. Azonnal szétkürtölné az egész rokonságban, hogy az egyetlen fia nem képes a nemzésre. Siránkozna a piacokon, megszégyenítene téged, és a pletykás szomszédasszonyok előtt tenné tönkre a büszkeségedet.” Ő védte a férfiúi méltóságomat éveken át! Te pedig idejöttél, hogy szétzúzd az életünket és eltipord a boldogságunkat!

Andrej sarkon fordult, megragadta a bejárati ajtó kilincsét, és szélesre tárta a szárnyat a rideg lépcsőház felé.

– Szedd össze a fecnijeidet. És takarodj innen.

– Andrejcsik… kisfiam… – dadogta az anyja, könnyeivel küszködve, görcsösen gyűrögetve piszkos zsebkendőjét. – Belátom, elhamarkodtam… a féltés elvette a józan eszemet… Szentül hittem, hogy becsaptak… Felejtsük el ezt a szerencsétlen napot, kérlek! Esküszöm, a sírig hallgatok róla! Senkinek egyetlen szót sem szólok az udvarban!

– Kifelé – mondta Andrej. Hangja már nem zengett haragtól, ám olyan fagyos véglegesség csengett benne, amely kizárt minden további könyörgést. – Soha többé ne merd a lábadat betenni ebbe a lakásba. Danyához pedig egyetlen lépést se közelíts. Számunkra többé nem létezel.

Tamara Ivanovna megalázottan a földre térdelt, remegő kézzel felszedegette a széttépett vizsgálati lap fecnijeit, majd a fal mellett eloldalazva, fejét lehajtva sietősen lekullogott a lépcsőn.

A becsukódó ajtó után mély, felszabadító csend nehezedett a helyiségre.

Andrej hátát a falnak vetve lassan lehunyta a szemét. Keze, amely éveken át szerszámokat és nehéz gépeket tartott magabiztosan, most láthatóan megremegett.

Tanya csendesen odalépett hozzá, finom tenyerét férje széles vállára simította, és ujjait lágyan megszorította. Andrej válaszul megfogta felesége kezét, és saját érdes, kérges tenyerébe zárta.

– Köszönöm – suttogta a férfi anélkül, hogy felpillantott volna. – Hogy elviselted ezt a poklot.

– Hogy érzed magad? – kérdezte halkan Tanya.

– Nyugodtan. Ennek a színjátéknak már régen véget kellett volna vetni.

A gyerekszoba felől hirtelen apró, fürge talpak kopogása hallatszott. A résre nyitott ajtó lendületesen kivágódott, és Danya szaladt ki a folyosóra, zöld szemében csillogó vidámsággal, markában egy apró műanyag sofőrfigurát szorongatva.

– Anya, apa, itthon vagytok! – csilingelt a kisfiú hangja, miközben önfeledten átkarolta édesapja nadrágszárát. – Toma nagyi már elment? Nézzétek, mekkora garázst építettem a kockákból! Gyere apa, segíts rögzíteni a darut a tetejére!

Andrej térdre ereszkedett, erős karjaival felemelte a gyermeket, és magához szorította kicsiny testét, arcát a sötét, göndör fürtökbe fúrva.