Hangos, száraz reccsenéssel tépte fel a kartonboríték szélét, és kirántotta belőle a hivatalos, kék körpecsétekkel és részletes grafikonokkal telezsúfolt dokumentumot.

– Lásd kivel van dolgod, te álszent bestia! Itt áll világosan, orvosi szakvéleménnyel hitelesítve: az apaság valószínűsége nulla egész nulla tized százalék! Semmiféle genetikai átfedés! A fiamnak a világon semmi köze sincs ehhez a fattyúhoz!

Tanya dermedten állt. Ujjbegyei elzsibbadtak az undortól, gyomra émelyegve rándult össze, ám szemeiben nem jelentek meg könnyek, és torkát sem hagyta el hisztérikus sikoly. Szemében hűvös, megvető nyugalom derengett fel.

– Levágta egy védtelen, alvó kisgyermek haját? – kérdezte megfontoltan, minden szót külön kihangsúlyozva.

– Mégis mit kellett volna tennem, tűrnöm a végtelenségig?! – rikácsolta eltorzult hangon Tamara Ivanovna. – Kötelességem megvédeni a tulajdon véremet egy gátlástalan szélhámostól! Felszedtél valahol egy fattyat, rásóztad a gyanútlan fiamra, és még a tulajdoni lapra is felvetetted! Azt hitted, Andrej egy gyámoltalan, megvezethető balek? Hogy némán nézem, amint egy idegen poronty terpeszkedik a fiam lakásában?!

– Fogja vissza magát – lépett előre határozottan Tanya, elvágva az asszony útját a szoba felé. – A kisfiú odabent játszik. Nem engedem, hogy megfélemlítse.

– Még te fenyegetőzöl, te ringyó?! – csattant fel az anyós, nyála permetezve szét a levegőben. – Mindjárt betoppan Andrej, és a képébe nyomom a megdönthetetlen bizonyítékot! Majd meglátjuk, kinek áll feljebb! Ma estére bőröndbe hányod a rongyaidat, és takarodsz vissza abba a nyomorúságba, ahonnan előmásztál!

A lépcsőház hűvös csendjéből nehéz, csoszogó lépések moraja szűrődött be.

A bejárati ajtó kitárult, és Andrej lépett a küszöbre. Testét elnyűtt, olajfoltos munkáskabát fedte, amely a szervizvállalat hímzett logóját viselte; ruházatából áradt a fémpor, a hűtőgáz és a fagyos téli utcák rideg szaga. Szeme alatt mély, szürke árnyékok tanúskodtak a megszakítás nélküli, embert próbáló műszakokról. Egyik kezében egy kopott szerszámostáskát, a másikban egy műanyag zacskóba csomagolt friss kenyeret szorongatott.

Meglátva a szűk előtérben szoborrá merevedett két nőt, nehézkesen sóhajtott fel.

– Mi ez az elviselhetetlen ricsaj? – kérdezte tompa hangon, miközben a súlyos táskát óvatosan leengedte a padlóra. – Már a lépcsőfordulóból tisztán kivehető volt a kiabálásotok. Mi a fene történt itt?

– Hogy mi történt, Andrejcsik?! – Tamara Ivanovna hisztérikus lendülettel vetette rá magát a férfira, a nyomtatott lapot egyenesen fia mellkasának szegezve. – Nyisd ki a szemed végre, kisfiam! Nézd meg jól, milyen kígyót melengettél a kebleden!

Andrej meglepetten visszahőkölt, értetlenül tekintve a felindult anyjára.

– Elvégeztettem a DNS-tesztet! – zihálta az anyós, szavai szinte egymásba botlottak a mohó diadalvágytól. – Én magam szállítottam a mintákat a központi magánklinikára! Itt fekszik előttünk a megfellebbezhetetlen orvosi ítélet: nem te vagy a nemzője! Hallod, fiam? Nulla százalék! Átvert, megalázott, egy fattyút csempészett a nevedre, csak hogy elorozza a lakásodat! Dobd ki az utcára ezt a csalót, azonnal!

Andrej lassan kigombolta a kabátját, akasztóra helyezte a nehéz szövetet, majd kimért, szinte gépies mozdulattal átvette az anyja remegő ujjai közül a papírlapot.

Tanya szótlanul figyelte férje profilját. Szívét elöntötte a mélységes szánalom és együttérzés; pontosan tudta, mekkora lelki terhet jelent a férfinak felidézni a múlt eltemetett traumáját, különösen most, a tulajdon anyja álnok támadása közepette.

Andrej végigjártatta tekintetét a klinika hivatalos pecsétjein, az aprólékos genetikai táblázatokon és a vastag betűkkel szedett zárómondaton. Állkapcsának izmai kőkeményre feszültek, ujjpercei elfehéredtek a fojtogató feszültségtől.

Tamara Ivanovna mohó kárörömmel leste fia arcának minden rezdülését, várva az elkerülhetetlennek hitt robbanást, az átkok áradatát és a meny megalázó kiűzetését.

– Látod már, édes fiam? Végre meggyőződtél róla a saját szemeddel? – duruzsolta mézesmázosan, gúnyos mosolyra húzva az ajkait. – Kezdettől fogva figyelmeztettelek: kétes erkölcsű személy! Te meg csak vakon védted! Ne tétovázz, fiam! Szívesen segítek kidobálni a holmiját a folyosóra, hogy a nyoma se maradjon a lakásban…

– Anya – szólalt meg Andrej.

A hangja ijesztően mély volt, tompa, hideg és fenyegető, mint a megrepedő jégpáncél.

– Mi az, fiam? Mi bajod?

– Te teljesen elveszítetted a józan eszedet?

Tamara Ivanovna torkán akadt a következő szó. Megrökönyödve, tágra nyílt szemekkel torpant meg, levegőben lógó kézzel meredve a fiára.

– Andrej… miről beszélsz? Hát ez egy akkreditált klinikai lelet! Állami engedéllyel működő orvosi intézet! A feleséged megcsalt téged!

Andrej a két markába fogta a vastag lapot, és egyetlen határozott, kíméletlen rántással kettéhasította. Aztán a két felet egymásra illesztve újból elszakította – négy rongyos darabra zúzva az anyja féltve őrzött diadalát.

– Emlékszel még a kétezer-kilences év tavaszára? – kérdezte a férfi, tekintetét mozdulatlanul anyja arcába fúrva.

– Miféle tavaszra? Mi köze ennek az egészhez most?!

– Emlékszel, mikor tizenhét esztendősen a fertőző osztályra szállítottak súlyos mumpszszövődménnyel? – kérdezte fojtott, sziklaszilárd hangon.

Az anyós szeme zavartan rebbent meg, és önkéntelenül hátrált egy fél lépést.

– Hát… Istenem, a legtöbb kamasz átesik a gyermekbetegségeken…

– Nem kisgyermekként estem át rajta, anya! Hanem felnőttkorom hajnalán! Emlékszel, mikor negyvenfokos lázban rángatózva vittek el a mentők, és az urológiai klinikán kötöttem ki hetekre? És emlékszel még arra a beszélgetésre, amit a kezelőorvos folytatott veled a folyosón, mielőtt elbocsátottak volna?