Három nap telt el.
A házban békesség uralkodott. A munkaidő véget ért, a jelentések leadva, a negyedév lezárva. Vasárnap délután Leonyid a teraszon ült egy csésze kávéval, amikor a kaputelefon csengett. Nem a hangos, követelőző fajtából, hanem halkan, szinte bocsánatkérően.
Oleszja nyitotta ki az ajtót.
Ljubov állt ott. Egyedül. A gyerekek és Péter nélkül. A dühnek nyoma sem volt az arcán; a szeme alatt feszülő sötét karikák és a kissé megroggyant tartás viszont elárulták, hogy az elmúlt napok nem úgy alakultak, ahogy eltervezte. A szállodák ára valóban csillagászati volt, a helyi taxisofőrök nem adtak kedvezményt, a várost pedig kénytelenek voltak tömött buszokon, zokogó gyerekekkel járni.
— Szia, Oleszja — mondta halkan Ljubov, és a földet nézte. — Bejöhetnék? Egy percre csak.
Oleszja félreállt, és utat engedett neki.
Ljubov a konyhaasztalhoz sétált, oda, ahová néhány napja még a követeléseit vizionálta. Nem ült le. Leonyid csendesen belépett a nappaliból, de nem szólt semmit. Megvárta, amíg a húga szólal meg.
— Igazatok volt — mondta Ljubov, és a hangja elcsuklott. — Azt hittem… azt hittem, hogy mivel testvérek vagyunk, minden jár nekünk, amit csak kitalálok. De a szállodában rájöttem, hogy csak önmagunkat égettük le. Péter már intézi a jegyeket a holnapi visszautazásra a gyerekekkel. Én… én csak bocsánatot akartam kérni.
A konyhában nem csattantak el nagy szavak, nem borultak egymás nyakába könnyeikkel küszködve, de a levegő megtisztult. A tisztelet, ami rég elveszett a családi kapcsolatok hálójában, most visszatért – még ha a legnehezebb leckén keresztül is.
— Ülj le, iszol egy kávét? — kérdezte végül Leonyid, és a hangjában már nem volt harag, csak a régi, megszokott testvéri nyugalom.
Ljubov bólintott, elmosolyodott, és a konyhában végre helyreállt a rend.
