— Majd meglátjuk a helyszínen — zárta le a húga.

 

A repülőgép eközben már leszállt. Ljubov a poggyászkiadó csarnok mellett állt a két álmos, nyűgös gyerekkel, miközben Péter idegesen pörgette a telefonját, hiába próbálva elérni Leonyidot. A telefon hosszan kicsörgött, majd kinyomták.

— Mi az, nem veszik fel? — kérdezte Ljubov éles hangon, miközben a bőröndjére támaszkodott. — Mondtam, hogy korán kell jönni! Biztosan elaludtak. Na, mindegy, taxit hívunk, aztán kifizettetjük velük a felét!

De a helyi taxiapplikáció csak bosszantó hibaüzenetet dobott: a reggeli csúcsforgalom és a reptári felár miatt a belvárosba vezető út ára a családi büdzsé harmadát emésztette volna fel. Péter arca elvörösödött.

Oleszja és Leonyid eközben otthon ültek a konyhában. A kávé gőzölgött a csészékben, de a hangulat fagyos volt. Leonyid telefonja a asztalon feküdt, némára állítva. Kijelzőjén percenként villant fel egy újabb üzenet, majd hívás, de egyikre sem reagáltak.

— Biztosan ott állnak — mondta halkan Oleszja, miközben a kávéskanalát forgatta. — Nem hiszem el, hogy komolyan azt hitték, ez így működik.
— Hagyjad — felelte Leonyid határozottan, a szemében hirtelen fellángoló, hideg nyugalommal. — Egyszer, csak egyszer az életben el kell érniük, hogy ne vegyenek minket természetesnek. Ha most engedünk, vége. Év végéig ránk másznak.

Ekkor a kerti kapu csapódott be.

Nem taxi állt meg a ház előtt, hanem egy bérelt, idegen rendszámú autó, amelynek a motorja még horkanva járt. A fékcsikorgás betöltötte a csendes utcát. Péter szállt ki először, az arca úgy izzott a dühtől, mint a parázs, mögötte Ljubov terelte a síró gyerekeket.

A lépcsőn csattant a cipőarculás. Ljubov be sem kopogott, egy laza mozdulattal feltépte a konyhaajtót.

— Hát ti meg mi a fenét csináltok?! — csattant fel a hangja a szűk előszobában, miközben a táskáját a komódra vágta. — Fagyoskodunk ott, mint a hajléktalanok! A gyerekek éhesek, a taxi vagyonba került volna! Leonyid, te meg miért nem veszed fel a telefont? Kint rohadtunk meg a csomagokkal!

A levegő megfagyott a helyiségben. Oleszja lassan felállt a székéről, de nem szólt semmit. A mozdulata olyan kimért volt, ami még Ljubovot is elbizonytalanította egy tizedmásodpercre.

Leonyid is felkelt, kissé eltolta magától a kávés csészét, és egyenesen a húga szemébe nézett.

— Megmondtam tegnap, Ljubov. És megírtam ma reggel is. Mi nem vagyunk taxisofőrök, sem pedig rendezvényszervezők. A kulcsot odaadtuk volna, ahogy megbeszéltük, de te mást akartál.
— Micsoda?! — Ljubov szeme kerekre nyílt, a döbbenettől szinte elállt a lélegzete. — Te most visszabeszélsz a saját húgodnak? Miután átrepültük az egész országot?! Hogy tehetsz ilyet a családoddal?!
— A család nem azt jelenti, hogy rabszolgaként tekintesz ránk — lépett előbbre Leonyid, a hangja mély volt, de acélos. — Négy napot kértetek, hogy aludjatok valahol. Ehhez képest reggel hatkor saslikot meg sofőrt követelsz, miközben nekünk ma határidős munkáink vannak. Vége van.

Péter ekkor lépett be a konyhába, az öklét szorítva.
— Te teljesen megőrültél, Leonyid! Kiraksz minket az utcára?!
— Nem rakunk ki senkit — mondta csendesen Oleszja, miközben odalépett az asztalhoz, és felvette a kulcscsomót. — A szoba a rendelkezésetekre áll, a hűtő tele van. De a saját programotokat magatoknak kell intéznetek. Autó, városnézés, kajálás. Mi dolgozunk.

A konyhában olyan sűrű csönd lett, hogy hallani lehetett a falióra ketyegését. Ljubov az ajkába harapott, a szemeiben a düh lassan átváltott döbbent hitetlenkedésbe. Soha életében nem kapott még nemet a testvérétől.

— Mi… mi ezt nem felejtjük el — sziszegte Ljubov, és sarkon fordulva megragadta a gyerekek kezét. — Péter, pakolj. Elmegyünk egy hotelbe. Ide be sem tesszük a lábunkat többé!

A bejárati ajtó ezúttal nem csapódott be – utána dühösen, de tehetetlenül záródott.

Leonyid mélyen kifújta a levegőt, visszaült a székére, és Oleszjára nézett. A felesége arcán átsiklott egy halvány, fáradt, de őszinte mosoly. Felvette a telefonját, kinyitotta a munkatáblázatot, és csendesen megjegyezte:
— Na, akkor most már tényleg befejezhetjük azt a táblázatot.

A bejárati ajtó csattanása után néhány pillanatig csend ült a lakásra. Oleszja és Leonyid egymásra néztek, de mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, a telefonjuk egyszerre zizzent meg a konyhaasztalon.

A családi csevegő volt az. Ljubov ontotta magából a hangüzeneteket.

Leonyid némán felvette a készüléket, és ráhangosított. A húga zokogással vegyes, hisztérikus hangja töltötte be a teret:
„Ti… ti embertelenek vagytok! Hogy tehetitek ezt a saját unokatestvéreitekkel… azaz a gyerekekkel?! Itt állunk a semmibe vett kofferjeinkkel egy idegen utcán, egy árva fillér nélkül a bérlésre, és ti még csak ki sem nyitjátok az ajtót! Meglátjátok, senki sem fogja ezt elnézni nektek a családban!”

Oleszja mély levegőt vett, odalépett a telefonhoz, és hűvös, de határozott hangon beírta az utolsó üzenetet a csoportba:
„Ljubov, a szoba kint van, a kulcs az asztalon marad. Ha maradtok, a szabályokat tiszteletben kell tartnotok. Ha elmentek, jó utat haza. Mi dolgozunk.”

Ezzel kíméletlenül kilépett a csoportból, és némára tette a telefont.

Küldetés teljesítve. Nem volt több drámai kiabálás, nem volt felesleges magyarázkodás. A passzív-agresszív zsarolás falai leomlottak, mert először a történet során valaki meghúzta a határokat.