Fejezet – A Szuverén Vagyonkezelő Alap

A levegő Daisy gyerekszobájában teljesen mozdulatlanná dermedt. Olyan fojtogató csend nehezedett ránk, amilyen kizárólag pusztító, mindent letaroló viharok előtt szokott beállni – amikor a madarak hirtelen abbahagyják az éneklést, a fák levelei sem rezdülnek, az égbolt pedig véraláfutásos, természetellenes bíborba fordul. A pasztell rózsaszín falak, a kézzel festett pitypangok és a mennyezetre ragasztott, sötétben világító műanyag csillagok mintha elveszítették volna minden korábbi melegségüket, rideg, múzeumi díszletté silányulva egy véget ért élet körül.

Mason kővé meredve állt a kislánya rácsos ágyának lábánál. A keze, amellyel az előbb még türelmetlen, követelőző mozdulattal nyúlt felém, hogy kikapja a telefont az ujjaim közül, most tehetetlenül lebegett a levegőben. Az arcából minden csepp vér kiszaladt, magával rántva azt az öntelt, vállalati felsőbbrendűséget, amely az utóbbi években a védjegyévé vált; helyén csupán egy fakó, pergamenszerű, megviselt maszk maradt. Mögötte Sabrina Cole önkéntelenül hátrált egy fél lépést a folyosó felé, méregdrága Louboutin magassarkúja élesen, bizonytalanul koppant a fényesre polírozott tölgyfa parkettán. Parfümjének nehéz, vaníliás és jázminos illata émelyítően keveredett a szoba hűvös, steril levegőjével.

– Mit mondtál? – követelte Mason, hangja úgy csuklott el, mint a száraz, korhadt faág a viharos szélben. Szemei dühösen, de mélyen rejtőzködő félelemmel villantak a tenyeremben fekvő okostelefon kihangosítójára. – Ki ez? Ki hatalmazott fel arra, hogy felhívd ezt a privát vonalat?

– Nem tartok igényt az engedélyedre, Mason – felelte Gerald Callahan hangja a vonal túlsó végéről. Negyven évnyi könyörtelen, magas szintű vállalati hadviselésben megedződött orgánum volt ez: mély, reszelős, jéghideg és teljesen mentes a félelem legkisebb rezdülésétől is. – Gerald Callahan vagyok, a Callahan, Vance & Sterling vezető partnere. És ami ennél mérhetetlenül fontosabb: Arthur Vance személyes, szuverén vagyonkezelő alapjának kizárólagos végrehajtója.

Masonből egy száraz, hitetlenkedő nevetés tört elő, ám a tekintete idegesen, kapkodva cikázott köztem és a tenyeremben pihenő fekete készülék között.

– Arthur Vance négy évvel ezelőtt meghalt! – csattant fel, megpróbálva visszaszerezni a fölényét. – Claire apja csupán egy visszavonult teherfuvarozási disztribútor volt, aki egy szerény részvényportfóliót és néhány érzelmi értékű limlomot hagyott hátra. Miféle beteges, ízléstelen vicc ez? Claire, tedd le azt az átkozott telefont azonnal! Daisy éppen… – Hirtelen elakadt a szava. A tekintete akaratlanul a komódon ülő plüssnyúl, Bun-Bun mellé vándorolt, pontosabban a mellette nyugvó, matt fehér kerámiaurnára. Nyelt egyet, a torka láthatóan összeszorult, és egyetlen másodpercnél tovább képtelen volt elviselni a látványt; elkapta a fejét. – Vészhelyzetünk van, amit el kell simítanunk. Nincs időnk apád vén, szenilis cinkosainak meséire.

– Egy visszavonult fuvarozó? – Callahan halkan felkuncogott a kagylóban, és ez a hang hidegebb volt, mint egy frissen ásott téli sírgödör fagyos rögjei. – Valóban ezt hitetted el magaddal, Ross úr, amikor átvetted az irányítást a Vance Logistics felett, és átkeresztelted Ross Consolidatedre? Komolyan azt gondoltad, hogy egy olyan ember, aki a puszta semmiből épített fel egy nemzetközi ellátási láncot és logisztikai konglomerátumot, egyszerűen átnyújtotta neked az életművét puszta jószívűségből?

Sabrina előrébb lépett, és manikűrözött, gyűrűkkel teli kezét finoman Mason méretre szabott zakójának selymes ujjára helyezte.

– Mason, drágám, ne hagyd, hogy olcsó trükkökkel kizökkentsenek – suttogta édeskés, megnyugtatónak szánt hangon. – Te építetted fel a Ross Consolidatedet. Te vitted tőzsdére. Kevesebb mint egy órán belül akvizíciós tárgyalásunk van az igazgatótanáccsal a milliárdos felvásárlásról. Claire nyilvánvalóan hisztérikus állapotban van, és csak azért próbálja kisiklatni a karrieredet, mert gyászol. Nem tudja, mit cselekszik.

Nem kiabáltam. Nem estem neki, nem zúztam össze semmit a szobában. Az a részem, amely régen sírva fakadt és remegni kezdett, valahányszor Mason felemelte a hangját, pontosan hetvenkét órával ezelőtt, délelőtt 11 óra 37 perckor végleg elhalt – abban a végzetes pillanatban, amikor Daisy apró, elgyötört szíve örökre megállt a kórházi monitor zúgása közepette.

Egyenesen Sabrinára emeltem a tekintetemet. A szemeim szárazak voltak, kiégtek bennük a könnyek.

– Ő nem gyászol – mondtam, és a hangom olyan tompa, érzelemmentes és sziklaszilárd volt, mint egy gránittömb. – Én gyászolok. Maga pedig itt áll a kislányom szobájában, olcsó pezsgőszaggal a leheletében, miközben ő egy dobozban pihen.

Sabrina összerezzent. Hirtelen rántotta hátra a kezét Mason karjáról, mintha a finom szövet egy szempillantás alatt izzó parázzsá változott volna. Arcán átfutott az undor és a megdöbbenés keveréke, szemeit lesütve próbálta elkerülni az urnát, amelyet eddig puszta dísztárgynak hitt.

– Hallgass rám most nagyon figyelmesen, Mason – vette át a szót ismét Callahan a hangszórón keresztül, hangjában a könyörtelen jogi precizitás súlyával. – Négy évvel ezelőtt Arthur Vance pontosan tisztában volt azzal, hogy az egészsége menthetetlenül hanyatlik. De azzal is tisztában volt, hogy egyetlen lánya vakon, naivan szerelmes egy ambiciózus, gátlástalan és énközpontú középvezetőbe, akit Mason Rossnak hívnak. Arthur egyetlen percig sem bízott benned. Átlátott az olcsó sármodon, a felfújt, valótlan referenciáidon és a csillapíthatatlan mohóságodon, amellyel olyan vagyonra áhítoztál, amelyért soha egyetlen verejtékcseppet sem hullattál.

– Ez színtiszta rágalom! – üvöltött fel Mason, és egy fenyegető lépést tett felém, ökölbe szorítva a kezét. – Én teremtettem meg ezt a családot! Én vettem ezt a birtokot! Én fizettem minden egyes rohadt bútorért ebben a szobában! Én dolgoztam éjt nappallá téve, amíg Claire otthon ült!