Feszült, elégedett arccal nézett rám, mintha Sarah épp most bizonyította volna a lényegét.
“Senkinek sem ígértem meg a kunyhót,” mondtam.
Sarah élesen nevetett.
“Ó, kérlek. Mit fogsz csinálni, magaddal viszed?”
A szoba elcsendesedett.
Larry lehajtotta a tekintetét.
Éreztem, hogy ez a mondat valahol mélyen belém telepedett.
Ez már nem félreértés volt.
Ez nem csupán egy túlzott lelkes családi látogatás volt.
A menyem úgy beszélt a tulajdonomról, mintha csak ideiglenesen állnék közte és valami olyasmi között, amit örökölni vár.
Befejeztem a hívást.
Brenda a telefonomat bámulta.
“Letetted a telefont.”
“Igen.”
Aztán előhúztam egy széket, és leültem.
“Nekem az egész napom van, Brenda. De vissza kell kapnom a házat.”
—
Senki sem mozdult néhány másodpercig.
Aztán Larry felment az emeletre.
Egy pillanattal később hallottam, hogy egy bőrönd húzódik a padlón.
Az egyik unokatestvér felállt, és elkezdte összeszedni az üres üvegeket.
A ruhát szállító nő zavarban volt.
“Sajnálom, Mrs. Mercer,” mondta halkan. “Azt hittem, Sarah mindent tisztázott veled.”
Hittem neki.
“Köszönöm, hogy elmondtad.”
Brenda belépett a konyhába, kinyitott egy szekrényt, és elkezdett kivenni az ételt.
Merev, dühös mozdulatokkal mozgott, mintha minden üveg, amit megérintett, személyesen bántotta volna.
Kicsivel később kijött egy bekeretezett fényképtel.
Jason tizenkét évesen.
Állva a dokkon egy horgászbottal.
Apám a nyáron készítette ezt a képet az első stroke-ja előtt.
Azonnal felálltam.
“Hová akarsz ezzel menni?”
Brenda a keretre nézett.
“Ó, Sarah azt mondta, ezt szeretné az új házhoz.”
Kinyújtottam a kezem.
“Tedd vissza.”
“Jaj, Diane. Ez csak egy régi fénykép. Van bőven.”
“Az enyém.”
“Sarah úgy gondolta, jó lenne a családi szobájukban.”
“Akkor kérhet egy példányt.”
Brenda nem mozdult.
Egy pillanatra néztem egy felnőtt nőt a házamban, aki a gyermekemről készült képet tartott, és azon gondolkodott, hogy tényleg vissza kellene-e adnia.
Larry jelent meg mögötte.
“Brenda.”
“Mi?”
“Add Diane-nek a képet.”
Ő felé fordult.
“Ne kezdj bele.”
“Add vissza.”
Valami a hangjában megállította őt.
Aztán a keretet felé tolta.
Óvatosan vette el, és a kezembe tette.
“Sajnálom,” mondta.
Megnéztem a fényképet.
Az üveg elmosódott volt, ahol Brenda tartotta.
“Köszönöm.”
Kint gumik ropogtak a kavicsokon.
Jason teherautója behajtott a kocsifelhajtóba.
Kiszállt, mielőtt a motor teljesen elcsendesedett volna.
“Anya?”
Kiléptem a verandára.
Átnézett a nyitott bejárati ajtóra, a lépcső melletti csomagra, és a lakasztosra, aki a furgonja mellett várt.
“Mi történik?”
“Az apósosid pakolnak.”
Brenda sietve bement az ajtóban.
“Jason, hála az égnek. Az anyád megőrült.”
Rájuk nézett.
“Anya, beszélhetünk?”
“Természetesen.”
“Egyedül?”
Néhány lépést sétáltunk a tó felé.
Összedörzsölte a kezét.
“Sarah azt mondta, mindenkit kidobsz.”
“Azért mennek, mert sosem hívtam meg őket, hogy maradjanak.”
“Azt mondta, tavaly adtad neki a kulcsot.”
“Adtam neked egy tartalék kulcsot vészhelyzetekre.”
Lenézett.
“Rendben.”
“Engedélyt adtál neki, hogy kölcsönadja a szüleinek?”
“Nem.”
“Megegyeztél, hogy majdnem egy hónapig maradhatnak itt?”
“Nem.”
“Akkor miért beszélünk erről?”
Visszanézett a ház felé.
“Mert Sarah szerint túlreagáltad.”
“Tényleg?”
Nem válaszolt azonnal.
Vártam.
Végül azt mondta: “Nem.”
Ez egy apró szó volt.
De nagyon régóta nem hallottam tőle Sarah viselkedéséről.
A járművekre nézett.
“Nem tudtam, hogy itt szállnak meg. Sarah említette, hogy az anyjának szünetre van szüksége, én pedig mondtam neki, hogy a bérlők számára készíted elő a kunyhót. Azt hittem, ennyi volt a vége.”
“Nem volt az.”
“Látom.”
Egy pillanatig csendben álltunk.
Aztán visszasétált a ház felé.
Brenda várt.
“Jason, mondd meg anyádnak, milyen nevetséges nevetséges.”
Vett egy mély levegőt.
“Brenda, menned kell.”
Ránézett.
“Mi?”
“Anya nem adott engedélyt. Sarah-nak nem kellett volna felajánlania a kunyhót.”
“A feleséged azt mondta, hogy ez a ház a tiéd lesz!”
Jason rám nézett.
Aztán vissza Brendához.
“Most már nem az enyém.”
Kinyitotta a száját.
Folytatta.
“És nem is viselkedhetek úgy, mintha így lenne.”
Larry két bőrönddel jött le a lépcsőn.
“Gyerünk, Brenda.”
Ezúttal nem vitatkozott vele.
Inkább Jasonra nézett.
“Sarah hallani fog erről.”
Jason bólintott.
“Valószínűleg meg fogja tenni.”
Valamiért ez a nyugodt válasz jobban felzaklatta, mint a kiabálás.
—
Még egy órába telt, mire mindenki összeszedte a holmiját.
Larry kétszer is bocsánatot kért.
Egy unokatestvérem felajánlotta, hogy segít takarítani. Megköszöntem neki, de azt mondtam, hogy én intézem az ellenőrzést.
Brenda elment búcsú nélkül.
Miután az utolsó jármű eltűnt a kocsifelhajtón, átnéztem minden szobát.
Az ágyak összegyűröttek voltak.
Ételfoltok voltak egy párnahuzaton.
Valaki megkarcolta a felületet egy éjjeliszekrényen.
A konyhai mosogató tele volt.
Az egyik tálaló kanalam hiányzott, bár csak később vettem észre.
Semmi sem sérült meg.
Ez volt majdnem a legrosszabb rész.
Nem azzal a szándékkal léptek be az otthonomba, hogy lerombolják.
Egyszerűen csak úgy használták, mintha az enyém az elérhető lenne.
Lefotóztam a szobák állapotát, és jegyzeteltem a takarítócégnek.
Ezután a lakatos kicserélte a külső zárakat.
Amikor befejezte, három új kulcsot adott nekem.
Mindhármat a táskámba tettem.
Jason figyelte.
“Nem adsz nekem egyet.”
Ez nem igazán kérdés volt.
“Nem, drágám.”
Lenyelte.
“Rendben.”
Azt hittem, vitatkozni fog.
Ehelyett bólintott.
A lakatos összepakolt, és elhajtott.
Visszamentem a házba, és Jason gyerekkori fényképét a kandallópárkányra tettem.
A fiam az ajtóban állt.
“Sajnálom mindezt.”
“Tudom.”
