De negyvenegy éves volt.

Nem tudtam neki intézni a házasságát.

“Azt akarom, hogy te döntsd el, mi a helyes.”

Kifújta a levegőt.

“Sarah azt mondja, veszélyezteted a jövőnket.”

“Én védem az enyémet.”

“Azt mondja, a pénz már el volt kötve.”

“Soha nem vittem át.”

“Azt mondja, minden el van intézve.”

Valami ebben a mondatban zavart.

“Pontosan mit szerveznek meg?”

“A hitelező tudja, hogy segítséget kapunk az előlegben.”

“Rendben van. Mondtam, hogy fontolgatom az ajándékot.”

Habozott.

“Ő intézte a papírmunkák nagy részét.”

Az asztalomon lévő mappára néztem.

“Milyen papírmunkát?”

“A hitelkérelem. Bankszámlakivonatok. Mindez az egész.”

“Jason, aláírtál valamit az én nevemben?”

“Nem. Természetesen nem.”

“Sarah?”

“Miért tenné?”

Nem volt válaszom.

Még nem.

A hívást anélkül zártuk meg, hogy bármit is megoldottunk.

Ezután egyedül ültem a nappaliban, és egy Jason kisfiú fényképét néztem.

Emlékszem arra az éjszakára, amikor sírva jött haza az általános iskolából, mert egy másik gyerek vitte el a modellautót, amit bemutatásra hozott.

Mondtam neki, hogy szólnia kell.

Nem harcolni.

Nem kiabálni.

Csak mondd el, mi történt, és kérd vissza a tulajdonát.

Rémült szemmel nézett rám, és megkérdezte: “Mi van, ha mérges lesz?”

Mondtam neki, hogy valakinek a haragja nem teszi automatikusan tévedést.

Úgy tűnik, ez egy lecke volt, amit még nem fejeztem be.

Vagy tanulás.

 

—

Csütörtökre Brenda még mindig nem hagyta el a faházat.

Carol kétszer beszélt velem, és a leendő bérlők azt akarták tudni, hogy a tervezett beköltözési dátumuk reális-e.

Zavarban voltam.

Biztosítottam őket, hogy a ház elérhető lesz.

Most már azt sem tudtam megígérni, hogy az ágyak üresek lesznek.

Újabb írásos kérést küldtem Brendának és a többi vendégnek, hogy menjenek el. Azt is megerősítettem a helyi ingatlanszakértővel, akivel konzultáltam, hogy elkerüljem a saját kezembe venni az ügyet, ha elutasítják. Nem volt szerződésük tőlem, de nem akartam külön jogi problémát okozni egy már amúgy is csúnya családi vita közepén.

A terv egyszerű volt.

Elmentem a kunyhóba, személyesen elmondtam nekik, hogy nem adtam engedélyt a tartózkodásukra, és megkértem őket, hogy aznap vigyék el a holmijukat.

Ha visszautasították, akkor a megfelelő eljárást követném.

Egy lakatos beleegyezett, hogy ott találkozzunk, miután a ház üres lett, feltéve, hogy megerősítem, hogy mindenki önként távozott.

Vasárnap reggel autóval érkeztem.

A hegyeket vékony reggeli köd borította.

Elhaladtam a kis vidéki bolt mellett, ahol apám horgászcsalikat vett. Elhaladtam a letérő mellett, ahol Jason szinte minden úton egyszer beteg volt az autóban.

Ahogy közeledtem a kabinhoz, három járművet láttam még a kavicsos kocsifeljárón.

Anyám szélcsengői finoman mozogtak a verandán mellett.

Egy pillanatra ültem az autóban.

Aztán kiszálltam.

Brenda fürdőköpenyben nyitotta ki az ajtót.

Az egyik kezében borospohár volt.

“Diane. Visszajöttél?”

“Igen.”

Hátranézett a vállam fölött a férfira, aki a lakatos furgonja mellett állt.

“Ki az?”

“Azért jött, hogy kicserélje a zárakat, miután elmentél.”

Brenda bámult.

“Nem lehet komolyan gondolni.”

“Igen.”

Félreállt, amikor beléptem.

Larry a konyhában kávét főzött.

Két unokatestvér tévét nézett. A harmadik a folyosón cipelt ruhákat.

Mindenki rám nézett.

A cseresznyefa asztalra tettem a tulajdoni tulajdon másolatát.

“Ez a ház az enyém. Egyikőtök sem hívta meg itt. Már megkértelek, hogy menj el, és ma be kell pakolnod a holmidaidat.”

Brenda letette a poharát.

“Sarah azt mondta, hogy maradhatunk a hónapon át.”

“Sarah nem a tulajdonos.”

“Ő a menyed.”

“Ez nem változtat azon, kié a ház.”

Larry odalépett az asztalhoz.

“Talán inkább mennünk kéne, Brenda.”

Ő ellene fordult.

 

“Nem csináltunk semmi rosszat.”

“Azt mondták, hogy lakhatsz valakitől, akinek nincs engedélye felajánlani a házat,” mondtam. “Most már tudod. Azt kérem, hogy menj el.”

Brenda az ablakon át a lakatosra nézett.

“Idegeneket hozol ide, hogy megfélemlítsd a saját családodat?”

“Próbálom biztosítani a tulajdonomat.”

“Megalázol minket.”

Néztem a mosott edényeket, az üres üvegeket és a takarót, ami a padlón lógott.

“Brenda, bementem a hálószobámba, és megtaláltam a bőröndödet. Szerinted ez milyen érzés volt?”

Kinyitotta a száját, aztán becsukta.

Csak rövid időre.

Aztán azt mondta: “Komolyan, Diane, úgy viselkedsz, mint egy gyerek.”

Az egyik unokatestvér elnémította a tévét.

Egyenletesen tartottam a hangomat.

“Kérlek, kezdj el pakolni.”

Elővette a telefonját.

“Felhívom Sarah-t.”

“Ez a te döntésed.”

Brenda kapcsolta a hívást hangszóróra.

Sarah azonnal válaszolt.

“Anya?”

“Az anyósod itt van egy lakatossal. Ki akar dobni minket.”

Sarah hangja felemelkedett.

“Diane, mit csinálsz?”

“Amit mondtam, azt megteszem. Megkéred a szüleidet, hogy hagyják el a birtokomat.”

“Nem dobhatod ki őket csak úgy!”

“Nem használok erőszakot. Megkértem őket, hogy menjenek el, és ha nem hajlandódnak, rendesen kezelem.”

“Megfogalmaztad a lényeged.”

“Akkor kérd meg őket, hogy csomagoljanak.”

“Már mondtuk, hogy egy hónapra maradnak.”

“És mondtam, hogy nem.”

Hallottam, ahogy Sarah mozog a háttérben.

“Jason úton van.”

“Jó.”

“Dühös lesz.”

A kandallón lévő fénykép felé néztem.

“Majd megtudjuk.”

Aztán feltettem azt a kérdést, ami az első látogatás óta aggasztott.

“Sarah, mondtad a szüleidnek, hogy ez a ház egyszer a tiéd lesz?”

Csend.

“Sarah?”

“Nos, nyilván Jason az egyetlen fiad.”

“Ez nem az én kérdésem volt.”

“Kinek hagynád még?”

Brendára néztem.