“Ez elég jó üzlet.”
Közelebb hajolt.
“Láttad a virágokat? Olyan szépek.”
“Igen.”
Megfogta a kezem.
“Gyere, ülj velem.”
És pont így úgy éreztem, hogy az este talán rendben lesz.
A vacsora későn kezdődött.
Az első fogást a fotós asztalok között szolgálták fel.
Daniel jóképűnek tűnt sötét öltönyében. Folyamatosan érintette Vanessa vállát, miközben üdvözölték a vendégeket, és próbáltam nem észrevenni, mennyire fáradtnak tűnt.
Amikor eljött a beszéd ideje, Vanessa pezsgőpoharral állt a kezében.
Megköszönte anyjának, hogy segített neki kiválasztani a díszítéseket.
Megköszönte Elise-nek, hogy megszervezte a vendéglistát.
Megköszönte egy barátnak, hogy ajánlotta a virágboltot.
Megköszönte a fotósnak, az étterem személyzetének és annak a nőnek, aki megtervezte a tortát.
Mindenki tapsolt.
A nevem sosem került szóba.
Nem számítottam beszédre a pénzemről.
Egy egyszerű köszönet is elég lett volna.
De még akkor is azt mondtam magamnak, hogy túl érzékeny vagyok.
Robert és én Danielt nagylelkűnek neveltük, nem hogy számoljon.
Vagy legalábbis én így gondoltam.
Később, amikor a svédasztal megnyílt, Sophie előrébb ment, hogy makaróniból sajtot vegyen.
Lassan követtem, várva, hogy a sor elvékonyodjon.
Ettem egy kis ebédet, mert tudtam, hogy a vacsora laktató lesz.
Lazacot, zöldbabot és néhány sárgarépát választottam.
Aztán nyúltam a krumpliért.
Ekkor tette meg Vanessa a megjegyzését.
“Margaret, ne vegyél túl sokat. Te nem fizettél ezért.”
Még mindig emlékszem, ahogy hangsúlyozta a *te* szót.
Nem azért, mert a mondat különösen ügyes lett volna.
Mert úgy mondta, mintha mindenki körülöttünk már tudná, hogy kihasználom a nagylelkűségét.
És Daniel hagyta.
Miután letettem a tányéromat, követett néhány lépést.
“Anya, itott pezsgőt.”
“Látom.”
“Valószínűleg nem úgy értette, ahogy hangzott.”
Felé fordultam.
“Hogy hangzott neked?”
Hátrapillantott a válla fölött.
“Kérlek. Itt nem.”
“Akkor hol, Daniel?”
Megdörzsölte a nyaka hátát.
“Beszélhetünk holnap?”
Vanessa felénk lépett, mielőtt válaszolhattam volna.
“Mi történik?”
“Anya mérges,” mondta Daniel.
Vanessa sóhajtott.
“Mert vicceltem a svédasztalról?”
Ránéztem.
“Szerinted ez vicces volt?”
Zavartan mosolygott rám.
“Margaret, nem akartalak megsérteni. De őszintén szólva, negyvenkét ember van itt.”
“Észrevettem.”
“És biztosítanunk kell, hogy mindenki eleget kapjon.”
Átnéztem rajta a tele tálcákra.
“Természetesen.”
Vanessa Daniel felé fordult.
“Látod? Valami belőle készül.”
Daniel nem válaszolt.
Vártam.
Adtam neki még egy esélyt, hogy valami olyan egyszerűt mondjon, mint: *Vanessa, ez nem fair.*
A padlóra nézett.
Bólintottam.
“Rendben.”
Aztán az asztalomhoz mentem.
Sophie az unokatestvérével beszélgetett, így lehajoltam, és megcsókoltam a fejét.
“A nagymamának kicsit korábban haza kell mennie.”
“Miért?”
“Fáradt vagyok, drágám.”
“De nem etted tortát.”
“Máskor tortát eszem veled.”
Megölelt.
Egy pillanattal tovább tartottam a szokásosnál.
Aztán felvettem a kabátomat és a táskámat.
Vanessa utolértett a folyosó közelében.
“Komolyan elmész?”
“Igen.”
“Egy megjegyzés miatt?”
Felgomboltam a kabátomat.
“Hosszú este volt.”
Keresztbe tette a karját.
“Tudod, hogy ez hogyan fog kinézni? Az emberek azon fognak tűnődni, miért hagyta ki Daniel anyja az évfordulós vacsoránkról.”
Tanulmányoztam az arcát.
Nem aggódott, hogy bántott engem.
Aggódott a látszat miatt.
“Kérlek, ne csináld ma estét rólad,” mondta.
Vitatkozhattam volna vele.
Elmondhattam volna neki, mennyit töltöttem, vagy hány estét ültem a konyhaasztalnál számlázva, miközben ő drágább díszítéseket választott.
Ehelyett azt mondtam: “Élvezd a bulit, Vanessa.”
Aztán elmentem.
***
Mr. Collins az étterem recepciója mellett állt, amikor kijöttem a folyosóról.
Azonnal felismert.
“Mrs. Ellis. Minden rendben van?”
“Igen. Köszönöm.”
Észrevette a kabátomat.
“Kicsit korábban elmész?”
“Igen.”
Udvariasan mosolygott.
“Elintézhetem az autódat?”
“Még nem. Kérdezhetnék előbb valamit?”
“Természetesen.”
“Még mindig a hitelkártyám van a házassági jegyfoglaláshoz?”
“Igen, asszonyom. Te vagy az esemény hivatalos kártyája. Már kifizetted a kauciót és az előleget, a fennmaradó egyenleget pedig ma este rendezni kell.”
A bezárt étkezőajtók felé néztem.
“Meg tudnád mondani, mely vádak mentek már át?”
Megkért egy dolgozót, hogy vállalja az asztalt, majd behívott egy kis irodába.
Előhívta az esemény fiókját.
Már 14 620 dollárt fizettem befizetésre és beszállítói költségekre.
Ez fedezte a szoba előlegét, virágokat, tortát, fotóst, dekorációkat és több előleges díjat.
A többi nyitva maradt.
Mr. Collins elmagyarázta, hogy a végső összeg tartalmazza a vacsora egyenlegét, a plusz pezsgőt, a hosszabb fotózási időt, a szolgáltatási díjakat és minden egyéb pluszt.
Hallgattam.
Ezután megkértem, hogy vonja vissza a további díjak felvállalásának engedélyét, és nyújtsa be a fennmaradó számlát Danielnek és Vanessának.
Óvatosan nézett rám.
“Mrs. Ellis, ön írta alá az esemény szerződését. A kártya engedélyezésének eltávolítása nem automatikusan szünteti meg minden kötelezettséget ebben a megállapodásban.”
“Értem.”
Várt.
“Nem vitatkozom semmi ellen, amit már feltöltöttek nekem,” mondtam. “És nem kérem, hogy bocsáss meg a maradék összegnek. Arra kérlek, hogy ne kérj fel a kártyámat semmi más miatt az engedélyem nélkül.”
Ezt elgondolkodott.
“A fiad és a menyed szerepelnek az esemény házigazdáiként. Bemutathatom nekik a fennálló díjakat, és kérhetem egy másik fizetési módot. Ha nem tudják megoldani, lehet, hogy meg kell beszélnünk veled a szerződést.”
“Ezt is értem.”
Bólintott.
“Feljegyzem a számlát.”
“Köszönöm.”
Felálltam, hogy elmenjek.
Aztán eszembe jutott valami.
“Még egy dolog. Ha Vanessa ma este még bármit rendel, kérlek, győződj meg róla, hogy tudja, ez az ő felelőssége.”
“Természetesen.”
Kint hűvös volt az esti levegő.
