Elhúztam a homlokmat.

“Miért?”

 

“Szégyellni fogja magát.”

“Szégyell, hogy a családja segíteni akar?”

“Tudod, milyen a pénzzel. Szereti, ha az emberek azt hiszik, jól megyünk. Ha tudja, hogy a legtöbbet te fizeted, úgy érzi majd, hogy kudarcot vallott.”

A kis kőből készült madárfürdő felé néztem, amit a férjem, Robert évekkel korábban telepített.

Azt mondta volna, hogy legyek óvatos.

Robert már négy éve volt távol, de még el tudtam képzelni, hogyan húzta volna fel az egyik szemöldökét Daniel kérésére.

“Ne tedd magad valami közé, amibe nem tartozol, Maggie.”

Ezt mondta szokta, amikor a fiunk azt akarta, hogy oldassak meg egy problémát anélkül, hogy a felesége bevonná.

De hiányzott Robert, és Daniel fáradtnak tűnt.

Azt mondtam magamnak, hogy nincs árt egy kis méltóság megőrzésének.

“Rendben,” mondtam. “De ez egy szerény vacsorának kellene lennie.”

“Természetesen, anya.”

Nem maradt szerény.

A húsz vendég harminc lett.

Aztán harmincöt.

Aztán negyvenkettő.

Az eredetileg Daniel által szeretett privát étkező, ami már nem volt elég nagy, így Vanessa egy nagyobb szobát választott, magasabb minimum díjjal.

Jobb virágokat akart.

Aztán frissítettem az ágyneműket.

Aztán egy fotós.

Aztán egy egyedi tortát, mert egy átlagos pékségi torta nem lenne rendesen lefotózva.

Minden új tag Danielen keresztül érkezett.

“Vanessa talált egy virágboltot, akit nagyon szeret.”

“A fotósnak van egy évfordulós csomagja.”

“Az étterem szerint a szoba jobban néz ki a frissített asztali díszekkel.”

Minden alkalommal megkérdeztem, mennyibe kerül többe.

Minden alkalommal Daniel zavarban hangzott.

És minden alkalommal fizettem.

Nem voltam gazdag nő, aki gondolkodás nélkül költhetett pénzt.

Robert és én gondosan éltünk házasságunk alatt. Több mint harminc évig dolgozott egy villamosenergia-ellátó cégnél. Nyugdíjazásig iskolai adminisztratív asszisztens voltam.

Korán fizettük ki a jelzáloghitelünket, évekig megtartottuk az autóinkat, és szabadságot vettünk ki, amiket megengedhettünk magunknak.

Robert halála után megkaptam a nyugdíjmegtakarításait, a saját nyugdíjamat, és azt a házat, amit annyi keményen megőriztünk.

Kényelmesen éreztem magam.

A kényelmesség azonban nem ugyanaz, mint korlátlan pénz.

Tudtam ezt.

Egyszerűen nehezen tudtam nemet mondani a fiamnak.

Két héttel az évforduló előtt Mr. Collins, a Bellmont House menedzsere hívott.

“Mrs. Ellis, szeretném megerősíteni, hogy módosítsanak az eseménycsomagjában.”

“Milyen alkalmazkodás?”

“A prémium pezsgőfejlesztés.”

A konyhapultom mellett álltam, és egy bevásárlólistát néztem.

“Nem emlékszem, hogy jóváhagytam volna.”

Egy szünet következett.

“Mrs. Ellis, Mrs. Vanessa Ellis tegnap kérte a változást. Jelezte, hogy a család beleegyezett.”

Becsuktam a szemem.

“Mennyivel többet?”

Ő mondta nekem.

 

Emlékszem, hogy az ujjaimat a konyhapulthoz nyomtam.

“Már megvan a rendelés?”

“Még nem. Szerettem volna veled ellenőrizni az engedélyt.”

Ott is megállíthattam volna.

Ehelyett Danielre gondoltam.

Elképzeltem, ahogy próbálja elmagyarázni Vanessának, miért nem fog megjelenni a pezsgő, amit választott.

Gondolkodtam azon, milyen kínos lehet ez a beszélgetés.

“Csak rajta,” mondtam.

“Nagyon jó, Mrs. Ellis.”

Amikor letettem a telefont, felírtam az új összeget a sárga jogi jegyzetfüzetre, ahol a költségeket követtem.

Az alján lévő szám már olyan dologgá nőtt, amit az elején sosem hagytam volna jóvá.

De még mindig nem hívtam Danielt.

Még mindig nem mondtam el Vanessának.

Folyamatosan azt mondogattam magamnak, hogy megéri, hogy boldognak lássam a családomat.

Ez volt az a elrendezés, amiben én is segítettem kialakítani.

Daniel kerülte a nehéz beszélgetéseket.

Vanessa folyton többet kért.

És csendben eltüntettem a problémákat.

***

Az évfordulós vacsora délutánján piros ruhában álltam a hálószobai tükör előtt.

Robert a negyvenedik házassági évfordulónkra vette.

Aznap este elmentünk egy kis olasz étterembe, ahol a tulajdonos körbejárt, és megkérdezte, hogy mindenki élvezte-e az étkezését.

Robert tiramisut rendelt, bár nem igazán szerette, csak mert tudta, hogy én szeretem.

“Úgy nézel ki, mint a legszebb nő a szobában,” mondta nekem.

Nevettem, és azt mondtam, hogy a szobában csak körülbelül tizenkét nő van.

“Nem mondtam, hogy verseny,” válaszolta.

Halála óta nem sokat hordtam a ruhát.

De az évfordulós vacsora jó alkalomnak tűnt.

Még mindig illeszkedett, bár kicsit másképp a deréknál.

Egyszerű gyöngy fülbevalót kötöttem, megfésültem a hajam, és utoljára ránéztem magamra.

Jól éreztem magam.

Nem fiatal.

Nem csillogó.

Nagyon jó.

Amikor megérkeztem a Bellmont House-hoz, Vanessa a bejárat közelében állt, és beszélgetett a fotóssal.

Testhezálló elefántcsontszínű ruhát viselt, csillogó fülbevalókkal, haja pedig puha fürtökbe rendeződött.

Gyönyörűnek tűnt.

“Boldog évfordulót,” mondtam, miközben átadtam neki egy kártyát.

Gyorsan megölel.

Aztán hátralépett, és a ruhámat nézte.

“A piros… merész.”

Mosolyogtam.

“Robert vette nekem.”

“Ó.”

 

A nappali felé pillantott.

“Na, gyere be. Már most le vagyunk maradva.”

Követtem őt be.

A szoba gyönyörűnek tűnt.

Lágy fények világítottak az asztalok felett. Krémszínű rózsák álltak fehér vászon ellen, és arany keretű szemüvegek elkapták a délutáni napsütést, ami beszűrődött az ablakokon.

A torta pontosan az volt, amit Vanessa akart.

Egy pillanatra büszke voltam.

Én segítettem ezt megvalósítani.

Talán senkinek sem kellett tudnia.

Talán elég lenne, ha a fiam boldognak látja.

Sophie felém rohant, mielőtt az asztalomhoz értem volna.

“Nagymama!”

Átölelte a derekamat.

“Ó, drágám. Nézz csak magadra!”

Halványkék ruhát és fehér cipőt viselt, ami valószínűleg többe került, mint bármelyik cipő, amit évek óta vettem magamnak.

“Anya azt mondta, két szelet tortát kapok, ha nem öntök ki semmit.”