Hannah pislogott a meglepetéstől.
– Tessék?
– Kirúgtak, ugye?
– Igen, Mrs. Carter.
– Akkor a műszakodnak vége van. Ülj le közénk.
Néhány asztalnál halk nevetés hallatszott. Hannah zavartan Danielre pillantott, aki csak megrántotta a vállát:
– Hallottad a hölgy parancsát. Nálunk ő a legfelsőbb parancsnok.
Hannah leült, és az arca felragyogott.
Preston azonban ekkor már nem figyelt rájuk. Hideg verejték folyt végig a hátán, ahogy a hátsó folyosó felé botorkált. Volt ugyanis valami, amit a teremben ülők közül csak ő tudott.
A Harbor Crown nem egy óriásvállalat, nem egy arctalan befektetési alap tulajdona volt. Egyetlen ember birtokolta: Arthur Bellamy.
IV. Rész – A Telefonhívás
Arthur Bellamy nyolcvankét éves volt. Charleston élő legendája: egykori tengeri kereskedő, filantróp, aki az elmúlt fél évszázadban birodalmat épített, mégis minden reggel ugyanabban a kis kávézóban itta a teáját a dokkoknál. Négy hónapja esett át egy súlyos szívműtéten, és a felépülése idejére Preston Vale-re bízta a Harbor Crown operatív irányítását.
Arthur Bellamy-nak volt egy megingathatatlan szabálya, amit az étterem alapítólevelébe is bevésetett:
„Minden vendég ugyanazon a küszöbön lép be. A milliárdos és a kikötői munkás ugyanazt az udvariasságot, tiszteletet és méltóságot érdemli a tetőm alatt.”
Preston reszkető kézzel sietett a folyosón az irodája felé. A gondolatai zakatoltak. Fel kell hívnia Arthurt. El kell mondania a saját verzióját: hogy egy részegesnek tűnő, összeférhetetlen nő botrányt csinált, hogy veszélyeztette a VIP vendégek nyugalmát, hogy kénytelen volt határozottan fellépni…
Alig tett három lépést a szőnyeggel borított folyosón, amikor a zsebében megrezzent a telefonja.
Kihúzta a készüléket. A kijelzőn egyetlen név világított:
Arthur Bellamy.
Prestonnak elakadt a lélegzete. A szíve a torkában dobogott. Lassan visszafordult a terem felé. A boltívből még rálátott a vendégtérre.
Rebecca Lane ott ült a bárpultnál, a telefonját a füléhez szorítva, és halkan beszélt valakivel. Hannah valamit suttogott Evelynnek, aki mosolygott. Daniel Carter pedig tökéletesen mozdulatlanul ült, szemeit egyenesen a folyosó felé szegezve.
Preston remegő ujjal felvette a hívást.
– Mr. Bellamy… jó estét kívánok, uram. Éppen hívni akartam, hogy…
A vonal túlsó végén hallgatás volt. Mély, nehéz csend, amit csak egy öregember lassú, kimért légzése tört meg. Amikor Arthur megszólalt, a hangja csendes volt, fáradt, de benne volt a viharok ereje, amelyeket nyolcvan év alatt látott:
– Preston.
– Igen, uram?
– Most fejeztem be egy videó megtekintését.
Preston lábai elgyengültek. A falnak kellett dőlnie, hogy el ne essen.
– Uram… kérem, hadd magyarázzam el! Nem az történt, ami a felvételen látszik! Az a nő provokált, Mr. Whitmore elvárta…
– Preston – vágta el a szót az öregember, és a hangjában nem düh volt, hanem valami sokkal véglegesebb: a megvetés. – Kulcsold be az irodámat kívülről.
– Uram…?
– Ne menj be. Ne nyúlj semmihez. Tedd a kulcsokat a recepciós pultra, és hagyd el az épületet.
– Nem… nem értem, Mr. Bellamy…
– Nagyon hamar meg fogod érteni. Tíz perc múlva ott van az ügyvédem.
A vonal megszakadt.
Preston leengedte a kezét. A telefon némán feküdt a tenyerében. Amikor felemelte a tekintetét, Daniel Cartert látta a terem túloldalán.
Daniel felemelte a vizespoharát az anyja felé:
– Az ígéretek betartására, anya.
Evelyn koccintott a fiával. Az arcán már nem volt nyoma a szégyennek; csak a büszkeség ragyogott rajta.
Az étterem előtt, a digitális hálózatok láthatatlan szálain Rebecca videója ebben a másodpercben indult útnak a világ felé. Reggelre milliók ismernék meg Evelyn Carter méltóságát, és Preston Vale éppen abban a pillanatban döbbent rá, hogy az állása elvesztése volt a legkisebb ár, amit a gőgjéért fizetnie kellett.
