– Szép napot, ezredes asszony – mondta Galey, és a hangja hűvös, katonai pontossággal zengett a folyosón. – Azt hittük, hosszabb időre lesz szükség a tisztítótűzhöz.
Makszim arcáról leolgott a szín. A szeme tágra nyílt, miközben a rendőrhöz, majd Galeyhez kapkodta a tekintetét.
– M-micsoda? – dadogta Makszim, miközben a hangja elvékonyodott. – Milyen ezredes? Ő… ő beteg. Össze-vissza beszél. Letartóztatásban kellene lennie, pszichiátrián!
Galey felé fordult. Egyetlen mozdulattal előhúzta a szolgálati igazolványát, majd a férfi orra alá tartotta. A fémes, hivatalos jelvény megcsillant a neonfényben.
– Mark Galey alezredes, Katonai Hírszerzés – mondta ridegen. – Ön most vett őrizetbe egy magas rangú tisztet, birtokháborítást, csalási kísérletet, személyi szabadság megsértését és hivatalos személy elleni merényletet előkészítő összeesküdést hajtva végre.
Mária megpróbált hátrálni, de a katonai rendészek útját állták.
– Ez képtelenség! – sikoltotta az idős asszony, maskaráját eldobva. – Nincs semmi bizonyítékuk! Egy hisztérikus nő…
– A bizonyíték jelenleg a tiszti rendőri felügyelet alatt álló műanyag tasakban pihen, Mária asszony – vágott közbe határozottan Galey, majd a helyi rendőrhöz fordult: – Biztos úr, köszönjük a közreműködést. Kérem, adja át a tárgyi bizonyítékot a katonai ügyészség delegáltjának. Innen átvesszük az eljárást.
A helyi rendőr szótlanul, szinte tisztelettel tisztelegve nyújtotta át a tasakot az alezredesnek.
Lassan, minden mozdulatomra figyelve feljebb emelkedtem a hordágyon. A bordáim még mindig sajogtak, de a fájdalom most háttérbe szorult. A félelem átadta a helyét a hideg, fegyelmezett tiszta tudatnak. Makszim felém nyújtotta a kezét, mintha kapaszkodót keresne egy süllyedő hajón, az ajkai remegtek.
– Jelena… Kérlek. Mi szerettük egymást… Ez csak egy félreértés volt, ugye? Megbeszélhetjük otthon…
Megállítottam egyetlen kézmozdulattal. A szemébe néztem, abba a férfiba, aki hat éven át azt hitte, hogy ő irányít, és hogy én csak egy csendes árnyék vagyok a házában.
– Otthon? – mondtam halkan, de a hangom úgy hatolt belé, mint egy pengécske. – Makszim, te elfelejtetted, hogy a feleséged nemcsak a részvényeket örökölte meg. Hanem a fegyelmet is.
Galey jelezett a rendészeknek.
– Vigyék el őket. Külön-külön kocsikba. Készítsék elő a kihallgatást a katonai bázison.
Makszimot és Máriát a karjuknál fogva emelték fel. Makszim még egyszer hátranézett, az arcán a tehetetlen düh és a pánik keveredett, miközben a katonai bakancsok dobogása elnyelte a tiltakozását.
Ahogy a tolóajtó becsukódott mögöttük, mély levegőt vettem. A feje felett a viharfelhők lassan felszakadoztak, és az első tiszta napsugár áttörött az ablakon. A játék véget ért. Mostantól a szabályokat én írtam.
A katonai bázis kihallgatótermének neonfénye ridegen villogott a fémasztalon. Makszim és Mária az asztal túlságos oldalán ültek, bilincsbe vert kézzel; a magabiztosságukból mára semmi sem maradt.
Az ajtó kinyílott, és én léptem be. Nem a kórházi hordágyon fekvő, sebzett áldozatként, hanem teljes tiszti egyenruhában, kitüntetéseimmel a mellemen. A bakancsaim kopogása visszhangzott a teremben. Galey alezredes tisztelettel utat engedett, én pedig leültem a szemközti székre.
Makszim felkapta a fejét, az arca eltorzult a döbbenettől és a tehetetlen dühögtől.
– Jelena… ez őrület! Ezt nem teheted velünk! – hördült fel, de a hangja megtört a saját tehetetlenségétől.
– Ó, de igen, Makszim – mondtam halkan, de minden egyes szavam éles volt, mint a szike. – Hat éven át azt hitted, hogy egy naiv nő vagyok, akit a te kényed-kedved szerint lehet irányítani, manipulálni és kisemmizni. Azt hitted, a te szabályaid szerint játszunk. De elfelejtettél egy alapvető szabályt: a katonai hírszerzésnél nemcsak az információt gyűjtjük, hanem a csapdákat is mi állítjuk fel.
Előhúztam a zsebemből a kis diktafont, és finoman rákattintottam az asztalra. Mária felvisított, mint aki kísértetet látott.
– A készülék nemcsak a kórházi előzményeket rögzítette – folytattam, miközben a szemébe néztem. – Hozzáfértem a közös számláink teljes auditjához, a hamisított orvosi papírok eredeti metaadataihoz, és ahhoz a szerződéshez is, amellyel át akartátok játszani az apám hagyatékát a saját nevetekre. A katonai ügyészség már zárolta az összes számlátokat. A cég, a vagyon, a részvények mind visszakerültek hozzám. Százszázalékosan.
– Te… te kitervelted ezt egészet! – üvöltötte Mária, hirtelen előre dőlve, de a katonai rendőrök azonnal a székéhez szorították.
– Nem én terveztem, Mária. Én csak hagytam, hogy a saját kapzsiságotok ásson nektek sírt – válaszoltam hidegvérrel. – A hűség nem gyengeség. De a hitszegésnek ára van. És ti most fizetitek meg a legmagasabb árat.
Felálltam a széktől, meghúztam a kabátom gombját, és utolsó pillantást vetettem rájuk.
– Makszim, a válási papírokat már alá is írtam. Neked már csak egy dolgot kell tenned: aláírni a börtönbüntetésedet.
Megfordultam, és hátra sem nézve elhagytam a termet.
A következő héten a napfény áradt be az apám egykori irodájának ablakán. Az asztalon a védelmi technológiai cég friss jelentései hevertek, mellettük pedig a kitüntetésem fényes, fém csillaga csillogott. Kint az eső elmúlt, az ég tiszta volt és kék. A múlt viharai lecsillapodtek, és az életem feletti irányítás végleg oda került, ahová mindig is tartozott: a saját kezembe.
