A férjem eszméletlenül hagyott a kórház bejáratánál, a rendőrségnek meg azt mondta, hogy én támadtam rá.

Fogalma sem volt arról, hogy a nő, akit meg akar fosztani a szabadságától és az örökségétől, nem más, mint Jelena Kravcsenko ezredes, a katonai hírszerzés főtiszthelyettese.

És azt sem tudta biztosan, hogy a kulcscsontom közelében, az orvosi tapasz alatt elrejtett apró diktafon rögzítette a vallomását, az anyja hazugságait és az egész TERVÜKET.

Az utolsó dolog, amit hallottam, mielőtt elvesztettem volna az eszméletemet, Makszim hangja volt:
– Írd alá az iratokat, Jelena!

Az ujjai rászorultak a torkomra. A szoba másik sarkából az anyja, Mária halkan megszólalt:
– Csak ez alkalommal ne az arcát!

Makszim kicsit lazított a szorításán, épp annyira, hogy levegőhöz jussak.
– Együtt kellett volna működnöd.

Aztán sötétség borult mindenre. Mire kinyitottam a szemem, az eső az arcomat verte. A városi kórház sürgősségi osztálya előtti nedves aszfalton feküdtem, és egy mentős hajolt fölém.

 

Néhány lépésre tőlem ott állt Makszim – szárazon, nyugodtan, összeszedetten. Úgy beszélgetett a rendőrrel, mintha csak most találta volna meg a feleségét egy olyan szerencsétlenség után, amelyhez semmi köze sem volt.
– A feleségem támadt rám – mondta.

Mária azonnal a védelmére kelt.
– Kárt tesz magában, amikor figyelmet akar akarni. A fiam már hónapok óta próbál rajta segíteni.

Megpróbáltam megszólalni, de minden egyes lélegzetvétel fájdalmat csillapított a bordáimban.

A rendőr közelebb hajolt.
– Meg tudja mondani, mi történt?

Ránéztem Makszimra.

Egyetlen rövid pillanatra eltűnt a gondoskodó férj álarca. Az ajkán alig észrevehető mosoly jelent meg.

Figyelmeztetés. Hallgass!

Lehunytam a szemem, de nem azért, mert feladtam. Meg kellett bizonyosodnom arról, hogy még nálam van-e az, amiért kibírtam a házban töltött utolsó perceket.

A tapasz alatti diktafon a kulcscsontomnál még mindig működött. Három héttel ezelőtt találtam egy mappát Makszim számítógépén a nevemmel és az „orvostudomány” szóval.

A benne lévő hamis pszichiátriai szakvélemények, nyilatkozatok agresszívnak és labilisnak tüntettek fel, és úgy készítették elő a dokumentumokat, hogy alkalmatlanná nyilvánítsanak a saját pénzügyeim kezelésére.

Apám halála után egy védelmi technológiai cég értékes részvénycsomagját örököltem.

Makszimnak irányításra volt szüksége. Aztán rátaláltam a közte és Mária közötti üzenetváltásra.
„Ha egyszer instabilnak nyilvánítják, már nem tud az utadba állni.”

Makszim válasza így szólt:
„Aggasztanak a katonai kapcsolatai.”

Mária ezt írta:
„Csak papírokkal foglalkozik. Hagyd abba ezt a színjátékot, mintha valami fontos személy lenne.”

Nem tudták az igazat. Hat éven keresztül a férjem azt hitte, hogy csak egy átlagos alkalmazott vagyok a Védelmi Minisztériumnál.

Soha nem igazítottam ki. A munkám megkövetelte a hallgatást. Nem tudta, hány évet szolgáltam le.

Nem tudta, hogy embereket parancsnokoltam. Nem tudta, hogy a katonai hírszerzésnél dolgozom. Nem tudta, hogy a felesége Jelena Kravcsenko ezredes.

Ezért azt tettem, amire tanítottak: nem kezdtem el vitatkozni idő előtt. Minden egyes fájlt lemásoltam.

Felvettem a kapcsolatot egy ügyvéddel. Figyelmeztettem Mark Galey alezredest. Aztán elrejtettem a diktafont oda, ahol Makszim soha nem keresné.

Péntek este odatette a tányéram mellé a pénzügyi jogkörök átruházásáról szóló iratokat.
– Írd alá!
– Nem.

Az arca azonnal megváltozott. Mária előre dőlt.
– Látjátok? Ez az elutasítás is csak azt bizonyítja, hogy valami nincs rendben vele.

Bekapcsoltam a diktafont. Néhány perccel később Makszim maga ismerte be, hogy megtaláltam azokat a dokumentumokat, amelyeket nem lett volna szabad látnom.

Mária parancsba adta, hogy vegyék el a telefonomat. Aztán ránk támadott, míg ő behúzta a függönyöket.

A diktafon továbbra is forgott. Rögzítette a beszélgetésüket arról, hogyan hagyjanak a kórház közelében, hogyan hívják ki elsőként a rendőrséget, hogyan tüntessék fel Makszimet áldozatként, és hogyan győzzenek meg mindenkit arról, hogy én voltam a támadó.

Néhány órával később a kórteremben engem vizsgáló orvos észrevette a készülék szélét a tapasz alatt.
– Ez rögzítette a mai estét?
– Igen – suttogtam.

A rendőr óvatosan levette a készüléket, és egy átlátszó bizonyítéktasakba tette.

Mária előrelépett.

– Álljanak meg! – Mária hangja éles volt, mint egy vágás. Az arcáról egy pillanat alatt letűnt a megszokott aggódó anyaálarc. – Ez a nő zavart. Hallucinál. A készülék, amit elvettek tőle, csak egy újabb bizonyítéka a paranoiaállapotának. Biztosan valami illegális felvevőt szerelt fel magára otthon. Tartóztassák le, vagy azonnal szállítsák át egy zárt pszichiátriai osztályra!

 

A rendőr összezavarodva nézett a műanyag tasakra, majd Máriára. Makszim ekkor lépett előrébb, arcára öltve a megtört, mártír férj szerepét.

– Ő a feleségem, tisztelt biztos úr. Évek óta küzdünk a betegségével… – kezdte remegő hangon, de a mondatot nem fejezte be.

A folyosó végéről zord, határozott léptek zaja hallatszott. Nehéz bakancsok ütemes kopogása verte vissza a hangot a steril falakról. Két egyenruhás katonai rendész jelent meg a sarkon, mögöttük pedig egy magas, hideg tekintetű férfi lépdelt: Mark Galey alezredes.

A folyosón a levegő egy csapásra megfagyott.

Makszim elhallgatott. A rendőr ösztönösen kiegyenesedett, érezve a fegyelmet és a hatalmat, ami a közeledőkből áradt.

Galey alezredes megállt előttünk. Hűvös, átható pillantása végigsiklott Makszimen és a döbbent Márián, majd megállapodott rajtam. Biccentett a mentősnek, aki azonnal hátrább lépett.