— A matracot megtarthatják kiállítási darabnak. Mik a visszavételi szabályok?

A vonal másik végén görcsös billentyűzetkattogás hallatszott.

— A visszavétel lehetséges… — kezdte motyogni Anton, majd felolvasta: — De! Mivel a rendelés „Elit összeszerelés a vásárlás napján” szolgáltatással lett leadva, és külön teherautót különítettek el, ezek a szolgáltatások teljesítettnek minősülnek. A szerződés értelmében elállás esetén a vevő megtéríti a szállítási költségeket, az összeszerelés lemondásának kötbérét és az egyedi rendelés visszavételi bírságát. Összesen… mínusz huszonnyolcezer rubel a kifizetett összegből.

Bekapcsoltam a kihangosítót.

— Ljudmila Petrovna, hallotta a feltételeket?

Az anyósom, aki utánam lépett a konyhába, megtorpant.

— Milyen huszonnyolcezer?! Semmit nem mondok le! Olja, mondd meg neki, hogy átvesszük a dobozokat!

— Anton, rögzítse a visszavételt — mondtam a telefonba, ránevetve az anyósomra. — Mindjárt megérkezik a vásárló fia, és befejezzük az eljárást. Várja a hívásunkat!

Bontottam a vonalat. A folyosón elfordult a kulcs a zárban.

A hallba belépett Szergej. Végigmérte a képet: a lépcsőn ülő Szanyát, a lépcsőházi nyitott ablaknál cigarettázó Vitalját, a szemüveges, érdeklődő Zinaida Makarovnát, valamint minket az anyósommal a konyhaajtajában.

— Jó estét, szomszédok! Kit költöztetünk? — érdeklődött, a csillogó dobozra nézve.

— Hát, a királyi bútorát hoztuk ki — felelte Szanya, és elrakta a szotyit a zsebébe. — Várjuk az utasításokat. A várakozási idő ketyeg, a számláló pörög.

Szergej bement a lakásba. Az anyósom odarohant hozzá, a mellkasára szorítva a kezét.

— Szerjózska! Fiam! A feleséged kikerget a házból! Nem engedi be a bútort! Papucsférj vagy te, hát hogy bánik ez velük!

Szergej gyengéden félretolta az anyját. Odalépett hozzám, és átkarolta a vállamat.

— Főztél teát? — kérdezte halkan.

— A víz meleg — feleltem.

Az anyja felé fordult. A tartásában nem volt agresszió.

— Anya. Jó egészséget és hosszú életet kívánok neked. De én odaadtam neked a pénzt, amit a saját munkámmal kerestem meg, és megkértelek, hogy add át Olyának. Te úgy döntöttél, hogy a saját belátásod szerint gazdálkodhatsz a családom költségvetésével.

— Az anyád vagyok! Én szültelek! Jogom van hozzá! — indította be újra a lemezt Ljudmila Petrovna.

— Arra van jogod, hogy gondoskodjam rólad. Az élelmiszerre, amit minden hétvégén elviszek neked. De ahhoz nincs jogod, hogy eltulajdonítsd a családom pénzét. Olja a feleségem, és ennek a háznak a gazdája. Ha ő azt mondja, hogy ez a pozdorja nem jön be ide, akkor a lépcsőházban marad.

Egyenesen az anyja szemébe nézett.

— Két lehetőséged van. Az első: most azonnal megnyitod a betétedet, és átutalsz Olyának száznyolcvan ezer rubelt. Az utolsó kopejkáig. Ezután átveszed a bútort, elviszed a saját lakásodba, és aludhatsz rajta egészséggel.

Az anyósom görcsösen nyelt egyet.

— És a második? — csipogta.

— A második: lemondjuk a rendelést. Te személyesen elszámolsz a rakodókkal a szállításért, a várakozásért és a visszaútért. Azután elmész a szalonba, és megírod a visszáruzási kérelmet. A bolt levonja tőled a huszonnyolcezer rubeles bírságot, a maradékot pedig visszautalják a kártyádra. De Olyának most azonnal átutalsz száznyolcvan ezer rubelt a saját pénzedből. Aztán majd kompenzálod azzal, amit a bolt visszatérít. Válassz!

Ljudmila Petrovna ide-oda cikázott a folyosón. Hozzászokott, hogy a tekintéllyel nyomást gyakoroljon és elérje, amit akar. De most a saját módszerei fordultak ellene.

— De hát nekem… hát hogyisne… Szerjózsa, fiam… legalább maradjon nálatok!

— A rakodók várnak, anya.

A lépcsőházból megszólalt Szanya hangja:
— Gazdáim, mi már ezer rubelnyi várakozási díjat összeszedtünk itt!

Zinaida Makarovna hozzáfejezte:
— Bizony mondom, közel a kibontakozás!

Az anyósom megértette, hogy vesztett. A legszörnyűbb számára az volt, hogy a saját, érinthetetlen megtakarításaitól kell megválnia a saját ostobasága miatt.

Remegő kézzel elővette a okostelefonját. Feltette a szemüvegét. Sokáig böködte a képernyőt, nehezen lélegezve.

A telefonomra megérkezett az értesítés száznyolcvan ezer rubel jóváírásáról.

— Az egyenleg helyreállítva — erősítettem meg.

— Menj, és számolj el a kiszállítókkal! — utasította Szergej.

Ljudmila Petrovna kiszaladt a lépcsőházba.

— Vigyék vissza ezt a vackot! — törte ki belőle a sikoly. Ráintett a rakodókra. — Vigyék vissza a szalonba!

— Ahogy óhajtja — egyezett bele könnyedén Szanya, elővéve a terminált. Beütötte az összeget. — A szállításért, a vaklármáért meg a várakozásért négyezer-ötszáz rubel lesz.

Az anyósom olyan hangot adott ki, mint akinek a fájós bütykére léptek. A kártyáját a terminálhoz érintette, megragadta a kabátját, és a lifthez rohant.

 

— Ennyi! Én ide többet a lábamat be nem teszem — őrizzétek meg ezt a történelmi napot! — hallatszott a záródó liftajtó mögül. — A lakást meg egy menhelyre hagyom!

— Viszontlátásra, anya — mondta higgadtan Szergej, és bezárta utána az ajtót.

Vitalja felemelte a dobozt, és lefelé vitte. Zinaida Makarovna megtapsolta a jelenetet, majd eltűnt a saját lakásában.

Az előszobában elcsendesedett minden. Szergej levette a dzsekijét, és bement a konyhába.

Letettem elé egy bögre erős teát.

— Tudod — mondtam, leülve vele szemben, és ránéztem —, be kell vezetnünk egy szabályt. A műhellyel kapcsolatos minden elszámolást mostantól kizárólag készpénzmentesen intézünk. Semmiféle pénzátadás a rokonokon keresztül!

Szergej ivott egy kortyot, és fáradt szemmel nézett rám.