Ljudmila Petrovna diadalmasan horkantott egyet. Az ő koordináta-rendszerében épp most hajtott végre egy briliáns taktikai műveletet. A meny behódolt, az anyós saját megtakarításai érintetlenek maradtak, otthon pedig hamarosan összeszerelik a drága bútort.

— Na látod, ügyes vagy — nyújtotta a szót leereszkedően, magára öltve a jóindulatú úrnő szerepét.

Megigazította a kabátja övét.
— Már régen így kellett volna. Ahelyett, hogy itt vitatkozol…

— És most — vágtam közbe, minden egyes betűt tisztán kiejtve —, megnyitja a saját bankja alkalmazását, és átutal nekem száznyolcvan ezer rubelt a számlámra. A családi költségvetés helyreállítása érdekében.

Ljudmila Petrovna úgy dermedt meg, mintha cseppfolyós nitrogénnel öntötték volna le.
— Micsoda?! Milyen átutalás? Nyugdíjas vagyok! Nincsenek nekem ilyen összegeim!

— Nagyon is jól tudok a bankbetétjéről, amit ön csak úgy hív: „a nehéz napokra”. Azon akkora összeg van, amiből egy kisebb városnak lehetne zenekaros temetést rendezni. Ha sürgősen arany patinán támadt kedve aludni, fizesse ki a saját zsebéből! A mi pénzünket pedig azonnal adja vissza!

— Egy vasat sem kapsz! — jelentette ki, teljesen elveszítve a fontoskodó tartását. A lábával is toporzékolt egyet. — Ez a saját fiam pénze!

Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Hangosan, kitartóan, több dallammal is cifrázva.

Elfordítottam a zárat. A küszöbön két karakteres figura állt kék kezeslábasban. Az egyik hatalmas, komor és szótlan, pont mint egy ruhásszekrény, amit a jelek szerint szokásból a hátán szokott hordani. A másik vézna, vörös hajú, cikázó tekintetű, munkalappal a kezében.

— „A Kényelem Birodalma” bútorstúdió kiszállító szolgálata! — hirdette zengő hangon a vörös. Belenézett a papírba. — Ki nálunk a megrendelő, Ljudmila Petrovna? Vegyék át a drága vásármányt! Egyelőre csak a tükröt meg az éjjeliszekrényeket hoztuk el, a többit még rakodják a raktárban. Hova vigyük ezt a pompát? Óvatosan, Vitalja, le ne horzsold az aranyozást a saroknál, többet ér, mint a veséd!

A komor Vitalja zajosan kifújta a levegőt az orrán, és kényelmesebbre fogta a hatalmas kartondobozt.

— Sehova sem viszik — feleltem nyugodtan, elállva a bejáratot.

— Vigyék csak egyenesen a nappaliba! — vezényelt azonnal a hátam mögül az anyósom. Megpróbált előretolakodni. — Ez az én bútorom! Én mindent kifizettem!

A vörös rakodó rám nézett, azután az anyósomra tévedt a tekintete, majd elgondolkodva megvakarta a tarkóját a golyóstoll végével.

— Hölgyeim, eljuthatnának egy közös nevezőre! Mi elrendelt emberek vagyunk. Kaptunk egy szállítólevelet — elhoztuk. Sürgős kiszállításunk van, dupla tarifával kifizetve.

— Látja! — kiáltott fel diadalmasan Ljudmila Petrovna. Rámutatott a vörösre. — Kifizetve! Hozzad csak, fiacskám, ne hallgass rá!

— Fiúk — néztem egyenesen a vörösre, karba tett kézzel. — Ez a lakás az enyém, a házasság előtti vagyonom. Én vagyok itt az egyetlen tulajdonos. Ha csak beteszik ezt az aranyozott dobozt az előszobámba, azonnal hívom a rendőrséget!

A lépcsőházi zaj felkeltette a figyelmet. A szomszéd lakás ajtaja résnyire nyílt, és a pihenőre kikukkantott Zinaida Makarovna — egy volt irodalomtanárnő, meglehetősen szigorú hölgy, aki viszont imádta a mások családi skandallumait.

— Egek! — igazította meg a vállán a pehelykendőt Zinaida Makarovna. Érdeklődve összehúzta a szemét. — Nálunk klasszikust adnak elő modern díszletek között? Kit lakoltatunk ki?

— Senkit, anyukám — mondta mély hangon Vitalja, leengedve a mázsás dobozt egyenesen a lépcsőház járólapjára. A ruhája ujjával megtörölte a homlokát. — Szanya, én rágyújtok. Intézkedj!

Szanya egyáltalán nem jött zavarba. Leült egyenesen a lépcsőforduló legfelső fokára, és szotyit húzott elő a zsebéből.

— Hát, a ti dolgotok — vonta meg a vállát, a markába köpve a héját. A dobozokra bökött. — Csak nálunk a teherautó várakozása fizetős. Minden tíz perc ötszáz rubel. Ráadásul, ha ezt a pompát visszavisszük, az vaklármának számít. Az is tarifa szerint megy. Mi akár késő estéig is nézhetjük itt a családi leszámolásotokat, nekünk a cég fizet fix bért. De hogy ki fog fizetni a cégnek — azt döntsétek el ti magatok.

Ljudmila Petrovna sűrűn pislogni kezdett.

— Olja! Azonnal engedd be a munkásokat! Miért járatod le magad a művelt szomszédok előtt! — sziszegte gonoszul.

— Várom a férjemet. Ön pedig, Ljudmila Petrovna, döntse el, melyik számlájáról fogja kifizetni a várakozást. A stopper elindult. Az első ötszáz rubel már a kasszában van.

 

Zinaida Makarovna helyeslően bólintott:
— Bravó. A cselekmény zseniálisan bonyolódik.

Elvettem a szekrényről az összegyűrt nyugtát, kikerestem a bútorstúdió telefonszámát, és feltárcsáztam.

— „A Kényelem Birodalma” szalon, Anton vezető értékesítő, jó estét! — szólalt meg egy vidám hang a telefonban.

— Jó napot, Anton! Az anyósom, Ljudmila Petrovna két órával ezelőtt leadott önöknél egy rendelést. A „Versailles” hálószobát.

— Ó, igen! Elképesztő ízlés! — válaszolta örömmel az eladó, majd hozzátette: — Már el is indítottuk a rendelés első részét sürgős kiszállítással!

— Lemondjuk a rendelést — mondtam szárazon, majd léptem egyet hátra. — A vásárló ráébredt a vásárlás célszerűtlenségére.

Ljudmila Petrovna megpróbálta kikapni a kezemből a telefont, de elcléptem a konyha felé.

— Hogyhogy lemondják? — Anton hangja elveszítette az örömteli csengését. Felháborodott: — De hát már kiütöttük a blokkot! A kocsi a címen van! És a matracot ahhoz az ágyhoz már egyedi méretre szabják!