– Ez a teljes beszélgetés? – kérdeztem Millert, miközben a kezem ökölbe szorult a zsebemben.
– Igen – felelte az ügyvéd határozottan. – A hívás metaadatai, a cellainformációk, a bank biztonsági szerverének IP-címe és a digitális hangazonosítás is rendelkezésre áll. Az igazságügyi hangszakértő ma délután szignálta. A bank jogi osztálya nem várta meg a reggelt: amint meglátták Margaret közjegyzői nyilatkozatát és a hamisított aláírásokat az értékpapírok átruházásáról, azonnal zárolták az összes hozzáférést.
A telefonom a dohányzóasztalon hirtelen felvijyogott. A kijelzőn nem név szerepelt, de kívülről fújtam a számsort.
Chris volt az.
Mély levegőt vettem, megvártam a harmadik csöngést, majd felvettem és kihangosítottam.
– Emma, te teljesen megőrültél? Mit műveltél? – ordította a telefonba. A háttérből még mindig hallatszott a karibi üdülőhely távoli zenéje, de átütött rajta a recepció zaja, a poggyászkocsik kerekeinek csikorgása és egy hisztérikus, ideges női kiabálás spanyolul és angolul keverve.
– Amit te kezdtél el hónapokkal ezelőtt, Chris – mondtam csendesen, kimérten.
– Azonnal hívd vissza azokat a rohadt ügyvédeket! A kártyáimat letiltották a recepción! Nem tudom kifizetni a számlát, a biztonságiak nem engednek ki a reptérre! Azonnal szedd le ezeket a felvételeket a rendszerekből, és töröld a felhőből!
– Már nem tudom, Chris. És ha tudnám, sem tenném meg.
– Te tönkre akarsz tenni engem! Mindenemet el akarod venni! Elveszítem a céget, a partnereket, mindent!
– Nem, Chris – léptem közelebb a telefonhoz. – Én nem teszlek tönkre. Én csak nem takarlak tovább. Hosszú évekig falaztam neked, elhittem a túlórákat, megértettem a fáradtságodat, elviseltem a hangulatingadozásaidat. De nem vagyok hajlandó tovább asszisztálni a saját és a gyerekeim megsemmisítéséhez.
Hosszú, nehéz csend telepedett a vonalra. Csak a férfi szapora, ziháló légzése hallatszott, mint egy sarokba szorított vadállaté.
– Anya ott van? – kérdezte végül, és a hangja hirtelen megváltozott. Eltűnt belőle a fenyegető él, és átvette a helyét az a jól ismert, manipuláló, kisfiús hanghordozás, amellyel évtizedeken át bármit elért az anyjánál.
– Itt ül mellettem a fotelben – feleltem.
– Add oda neki a telefont. Azonnal. Beszélnem kell vele. Ő megérti. Mindent tisztázni tudok vele.
Margaret rám nézett. A szemei még nedvesek voltak a könnyektől, de az álla nem remegett többé. Nagyon lassan, méltóságteljesen megrázta a fejét.
– Nem beszélek vele – mondta az idős asszony elég hangosan ahhoz, hogy a mikrofon tisztán rögzítse.
Chris hangja a vonal túlsó felén hisztérikussá vált, ahogy megérezte, hogy a legbiztosabb támasza is kicsúszik a kezei közül.
– Anya! Anya, hallasz engem? Tudod, hogy szeretlek! Mindent érted tettem! A jobb orvosi ellátásért, a magánklinikáért! Nem hagyhatsz cserben egy idegen nő miatt!
Margaret kissé előrehajolt a fotelből, egyenesen a kisasztalon fekvő telefon felé:
– Ha szerettél volna, fiam, nem hamisítod meg az aláírásomat egy olyan papíron, amellyel életem munkáját játszottad volna át egy idegennek. És nem akartál volna intézetbe dugni, hogy ne lássam felnőni az unokáimat. Számomra te már nem a fiam vagy, csak egy bűnöző, aki a nevemet viseli.
A vonal másik végén valami nagyot csattant, mintha egy pohár vagy egy telefon tört volna össze a kőpadlón.
– Ez nem az, aminek látszik… Kérlek… Anya, Emma… – hebegte Chris, de a szavai már szétmállottak a pánikban.
– Pontosan az, aminek látszik – feleltem hidegen. – Jó utat hazafelé, Chris. Ha egyáltalán el tudod hagyni a hotelt.
Megnyomtam a piros gombot, és bontottam a hívást. A nappaliba visszatért a csend, de ez már nem a félelem fojtogató csendje volt, hanem a vihar utáni megkönnyebbülésé.
Miller ügyvéd összerendezte a dokumentumokat, és határozott mozdulattal visszahúzta a piros szalagot az irattartón.
– Holnap reggel pontosan nyolc órakor beadom a bíróságra a sürgősségi kérelmeket. Ideiglenes távoltartási végzést kérünk magának és a gyerekeknek, teljes körű felügyeleti jogot, és vagyonmegóvási zárlatot minden ismert számlára és ingatlanra.
– És a büntetőfeljelentés a csalás és a hamisítás miatt? – kérdeztem, miközben a konyhaablakhoz léptem.
– Azzal már nem kell bajlódnunk – nézett rám Miller halvány mosollyal. – A bank jogi osztálya délután négy órakor hivatalból megtette a feljelentést a szövetségi ügyészségen. Mire Chris gépe holnap leszáll Ohióban – feltéve, hogy a konzulátus segítségével sikerül jegyet szereznie –, a hatóságok a terminál kijáratánál fogják várni.
Azt hittem, ezzel a ponttal véget ér aznapra a rettegés és a megpróbáltatások sora. Azt hittem, a puzzle minden darabja a helyére került, és már csak a rideg bírósági gépezet végrehajtása van hátra.
Tévedtem.
Éjfél után tíz perccel, amikor a gyerekek már mélyen aludtak a szobájukban, és Margaret is elszenderült a gyógyszerek hatására, a telefonom diszkréten megrezzent a pulton.
Egy ismeretlen mexikói számról érkezett SMS. Nem Chris írta. A fogalmazásmódból, a rövid mondatokból azonnal tudtam, hogy a szőke nő az a cancúni szállodából.
„Nem tudtam, hogy házas. Azt hazudta, hogy a gyűrűje csak a múlt emléke. Nem tudtam, hogy beteg az édesanyja, nekem azt mondta, az anyja már évekkel ezelőtt meghalt egy szanatóriumban. Gusztustalannak tartom, amit velem és veletek művelt. Elhagytam a hotelt, a saját költségemen visszarepülök Chicagóba. De van egy dolog, amit maga sem tud még, Emma. Valami, ami a csomagjában sem volt benne.”
