– Elindíthatjuk? – kérdezte Sarah a vonal túlsó végén. A hangjából sütött a harag és a feszültség. Ő mindig is hevesebb volt nálam, azonnal felpofozta volna Christ a nappali közepén, de én tudtam: a pillanatnyi düh semmit sem old meg. A precíz igazságszolgáltatás hideg türelmet kíván.

– Még nem – feleltem. – Akkor, amikor mindenki látja, mit tett. Amikor a legmagasabban van, és a legbiztonságosabbnak hiszi a menedékét.

A következő napokban Chris esténként rövid üzeneteket küldött.

„Egész nap tárgyalás.”
„Ne aggódj, jól vagyok.”

Én mindegyikre válaszoltam. Nem hagytam ki egyetlen alkalmat sem, hogy fenntartsam a gyanútlan, gondoskodó feleség illúzióját.

„Pihenj, ha tudsz.”
„Vigyázz az egészségedre, itthon minden rendben.”

Közben éjjelente gyógyszert készítettem Margaretnek, borogattam a lázas homlokát, átöltöztettem a verejtéktől ázott hálóingét, reggelente mosolyogva óvodába vittem a gyerekeket, palacsintát sütöttem nekik, és ügyvéddel egyeztettem a ház mögötti apró dolgozószobában.

Miller ügyvéd egy hatvanas éveiben járó, őszülő halántékú, végtelenül higgadt férfi volt. Nem az a fajta jogász, aki teátrális gesztusokkal operál a tárgyalóteremben, hanem egy aprólékos stratéga, aki minden egyes paragrafust úgy illesztett a helyére, mint egy svájci óraszerkezet fogaskerekeit.

– Ha ezt nyilvánosságra hozza, maga kezdeményezi a válást, és bizonyítani tudja a közös pénzek felhasználását – mondta Miller, miközben a laptopja képernyőjén futó pénzügyi kimutatásokat lapozgatta. – Több tízezer dollár hiányzik a családi alapból. Repülőjegyek első osztályon, elnöki lakosztály, luxuséttermek. De biztos benne, hogy kivárja a legmegfelelőbb pillanatot? Az ilyen játszmák lelkileg felemésztik az embert.

– Nem akarom megbüntetni – válaszoltam, és a szemébe néztem. – Csak azt akarom, hogy többé ne dönthessen mindenki sorsáról hazugságokkal. Hogy ne nézhessen a gyerekei és az anyja szemébe úgy, mintha ő lenne a megmentőjük, miközben a földre kényszeríti őket.

Az ötödik napon Sarah elküldte a megszerzett koordinátákat és a szállodai beosztást egy megbízható mexikói drónkezelőnek. A férfi, akit egy magánnyomozói irodán keresztül béreltünk fel Cancúnban, professzionális felszereléssel dolgozott. Csak ennyit kérdezett a titkosított csevegőben: „Biztosan ezt akarják? A luxusüdülőhelyek szigorúan őrzik a magánszférát. Ha lebukunk, rendőrségi ügy lehet belőle.”

– Igen – feleltem. – Nincs visszaút.

Aznap délután Chris egy luxusszálloda végtelenített víztükrű medencéjében feküdt egy szőke nő mellett. A Karib-tenger felől lágy szellő fújdogált, a víz felszíne ezüstösen csillogott a trópusi napfényben. Koktélt ivott, nevetett, kezével a nő vizes hátát simogatta, és fogalma sem volt róla, hogy a fölötte lebegő apró, fekete drón nem a szálloda promóciós reklámfelvételét készíti a közösségi médiára.

A drón halk zümmögéssel ereszkedett lejjebb a pálmafák árnyékából. Egy fekete selyemszalaggal átkötött, elegáns, matt fekete dobozt engedett le egy finom zsinóron, pontosan a medence pereméhez, alig néhány centire a napozóágyaktól.

A nő felnevetett. A nedves tincseit hátrasimítva csodálkozva mutatott a csomagra.

– Nézd csak, drágám! Biztosan a szálloda meglepetése. VIP bekészítés a házassági évfordulónkra, amit bemondtál a recepción.

Chris elkapta a csomagot, miközben gőgös, elégedett félmosoly ült ki a szájára. Azt hitte, a luxus, amit mások pénzéből vásárolt meg, alanyi jogon jár neki. Letette a dobozt a napozóágy melletti teakfa asztalra, a jéggel teli pezsgősvödör mellé. Aztán visszafeküdt a vízbe, átkarolta a nőt, és tovább élvezte a lopott napsütést.

A doboz órákon át érintetlen maradt a melegedő szélben.

Napnyugtakor, amikor a napkorong már vérvörösre festette a horizontot, és a többi vendég lassan elszállingózott a parti bárok felé, Chris végre kimászott a medencéből. Törülközőt tekert a derekára, kihúzta a fekete szalagot, felemelte a fedelet, és az első papír láttán hirtelen megállt a keze…

MÁSODIK RÉSZ

A doboz tetején egyetlen, nagy felbontású fénykép feküdt. Chris arcáról a másodperc törtrésze alatt tűnt el az önelégült mosoly. A lemenő nap fénye narancssárgára festette a papírlapot, de a rajta lévő részletek hidegebbek voltak a jégnél.

A képen ő szerepelt a szőke nővel, ugyanabban a medencében, ugyanazon a napon, alig két órával korábban. A felvétel szöge tökéletes volt: tisztán látszott Chris arca, a nő tetoválása a lapockáján, a háttérben pedig a szálloda hatalmas márvány emblémája és a digitális óra a recepció teraszán, amely a pontos dátumot és időt mutatta.

– Ez meg mi? – kérdezte a nő, miközben a törülközőjével a vizes vállát szárítgatta. Észrevette a férfi dermedtségét.

– Valami beteg vicc – mordult Chris, de a hangja megbicsaklott. Megpróbálta visszagyűrni a papírt a dobozba, ám az ujjai remegtek.

A nő odalépett, és egy határozott mozdulattal kivette a fényképet a kezéből. A műkörmei élesen kopogtak a vastag, fényes fotópapíron. Ahogy a képre pillantott, a szemei elkerekedtek.

– A te feleséged küldte? – kérdezte fagyosan.

– Ne beszélj róla. Ne mondd ki a nevét – sziszegte Chris, és idegesen körbenézett a pálmafák között, mintha az árnyak közül bármelyik pillanatban előugorhatna valaki.

– Miért ne beszélnék róla? Azt mondtad, elváltok! – emelte fel a hangját a nő. A hangszíne élessé, követelőzővé vált. – Azt mondtad, a bíróság már kimondta a különválást, csak a vagyonmegosztás véglegesítésére vártok! Azt állítottad, a feleséged tud mindenről, és békében váltatok el!

Chris nem válaszolt. A szája kiszáradt, a torka összeszorult. Lerogyott a napozóágy szélére, és mélyebbre nyúlt a fekete dobozban.